Varázsdoboz

Amikor azt mondjuk, siker, az emberek nagy százaléka valami megvalósíthatatlan, lehetetlen dologra gondol. Én ezt a jelenséget hívom fogalomzavarnak, amikor egy fogalom jelentésével nem vagyunk százszázalékosan tisztában, így elítéljük, lehetetlennek és hiteltelennek tartjuk. Ezek a téves jelentések főként azoknak a fejében fogalmazódnak meg, akik szkeptikusak, hitetlenek egyes témákkal kapcsolatban, mint olyan, a pszichológia, az önismeret fontosságával és az önmegvalósítás lehetőségével kapcsolatban.

A kutatások és a civilizáció előrehaladtával ma már ugyan kis százalékban, de tudjuk, hogyan működik az agyunk, milyen kapcsolat van a tudatunk és a tudatalattink között, sőt, már arra is választ találtunk, hogy mi az oka annak, hogy bizonyos tanult vagy berögződött viselkedésformák a jelenünk részévé válnak. A pszichológia fejlődése rengeteg olyan dologra világított rá, amely az életünk, az önfejlődésünk útjában áll. Nagyon fontosnak tartom, hogy felismerjük, milyen gátak, hiedelmek korlátoznak bennünket a fejlődésben, az előrelépésben, mi a negatív érzelmeink, szokásmintáink mozgatórugói. Amennyiben megismerjük a belsőnk működését, és feltárjuk mindazokat a tényezőket, amelyekkel korlátozzuk önmagunkat, megtettük az első lépést a siker és az önmegvalósítás felé.

Mi az a siker?

Sokan a siker szó hallatán milliomosokra, világhírű személyiségekre, és dollármilliókra gondolnak. A siker valójában azt jelenti, hogy célokat tűzünk ki magunk elé, aztán megvalósítjuk azokat. Mondhatnám úgy is, hogy akkor vagy sikeres, ha eléred azokat a célokat, amelyek boldogabbá, teljesebbé teszik az életedet. Lehet, hogy számodra ez a vastag pénztárca, de lehet egy állás, egy tanfolyam, vagy iskola elvégzése, egy sikeres kapcsolat, vagy akár az, hogy kiegyensúlyozott és nyugalmas lelki életet élj. A siker nem mérhető számokban, és nem érezheti helyetted más. Attól, hogy valaki milliomossá lesz, az lehet, hogy kívülálló szemmel sikeresnek bizonyul, ám az ő valódi célja nem a bankjegyek mennyisége, hanem például a házasságának a minősége – amelyet külső szemlélőként nem tudunk megítélni. Valaki akkor lesz sikeres, ha megvalósítja a számára teljességet és boldogságot jelentő célokat.

A pénz nem fontos?

Brian Tracy szemináriumán hallottam a siker 7 fő összetevőjéről, amelyek egyenként is megállják a helyüket, ám összességében egymást erősítik. A listában többek között az anyagi függetlenség is helyet kap. Brian Tracy egy igen egyszerű és logikus módon magyarázza meg a lényegességét a siker összetevői között. Amennyiben anyagi problémákkal küzdünk, nincs lehetőségünk arra, hogy a többi pontra koncentráljunk – a stressz és a feszültség, amelyet a pénz hiánya okoz az életünkben, szinte minden energiánkat felemészti. Ezen rágódunk folyton, aggodalmaskodunk, így sem időnk, sem energiánk nem marad arra, hogy befolyásoljuk az életünk történéseit, hogy konkrét célokat tűzzünk ki és hogy hatékony és konkrét lépéseket tegyünk mindazoknak az eléréséhez. Természetesen annak, hogy anyagi gondjaink vannak, mindig egyfajta belső tényező az oka – hiszen az ok-okozati összefüggésben már tudjuk, hogy a külső körülmények, mint a pénz is, a gondolkodásunk okozatai, az ok mi vagyunk. Ez azt jelenti, hogy ahhoz, hogy anyagi biztonságban éljünk, a gondolkodásunkat kell megváltoztatnunk, és ezáltal a külső körülményeink – ha úgy tetszik az életünk – is megváltozik.

Minden az érzelmeken alapul

Bármilyen racionális megközelítésben is szemléljük a dolgokat, emberként lelki lényként működünk. Ez azt jelenti, hogy döntéseink és tetteink 90 százalékban az érzelmeinktől függnek, ahogy a problémáink 90 százalékát is szintén érzelmeink befolyásolják. Gondolj csak bele, mikor érzed magad jól, és mi az, amikor szomorú vagy? Ha eltekintünk a tragédiáktól, a gyásztól és a szükségszerű veszteségektől, akkor felismerheted, hogy az életed boldog és kevésbé boldogabb szakaszai mindig az érzelmeidtől függnek. Fontos felismerni azt a tényt, hogy a döntéseink az érzelmeinken alapulnak, ezért fontos, hogy érzelmi szempontból kiegyensúlyozottak, nyugodtak legyünk, hiszen ez adja meg az alapot a sikeres kapcsolatok, a célok és vágyak megvalósításához.

Én ebben nem hiszek, ez a pszichoblabla egy hülyeség!

Hány és hány olyan emberrel találkoztam már életem során, akik szerint a pszichológia, mint tudomány butaság, és szorosan összekapcsolták a spiritualitással, a természetfelettivel, vagy a bizonyíthatatlan elméletekkel. Akik kevésbé jártasak a tudományok területén, azok hajlamosak a pszichológiát egyfajta Fekete Péterként azonosítani, ami nem is valóságos tudomány. Ma már tudjuk, hogy a legtöbb szellemi és fizikai betegség az érzelmeinken alapul. A legtöbben azért nem érnek el sikereket az életükben, mert nem ismerik fel a pszichológia és az önismeret fontosságát. Ahhoz, hogy lépéseket tehessünk a céljaink felé, fontos, hogy felismerjük az okokat, amelyek mindig bennünk keresendőek. Ha nem ismerjük fel, melyek azok a tényezők, melyek gátolnak, befolyásolnak, és megbénítanak minket, akkor lehetetlenség a törekvésünk egy nyugodt, boldog, kiegyensúlyozott élet felé. A baj az, hogy vannak, akik ezt meg sem próbálják, hiszen nem hisznek benne.

Azt gondolom, hogy igenis hatalmas jelentősége van annak, hogy mennyire törődünk a lelkünkkel, mint tényszerű dologgal, nem pedig mint szkeptikusok számára jelentéktlen, légbőlkapott információval. Ma már rengeteg kutatás támasztotta alá azt a tényt – mert ez nem hit, vagy elmélet -, hogy a körülöttünk zajló dolgok, azaz a környezetünk, a külső világunk mindig a belső létünk, gondolkodásunk következménye. Mondhatnánk úgy is, hogy a környezet a gondolkodásunk okozata. Az ok mindig mi vagyunk. Gyakran felhívom rá a figyelmet, és most ismét megteszem: A felelősségvállalás a kulcsa a boldog életnek, az, hogy felismerjük, az élet nem egyszerűen megtörténik velünk, hanem mi tesszük olyanná, amilyen. A te korábbi döntéseiden múlott az, hogy jelenleg hogy élsz, mi a munkád, milyen autóval jársz és milyen színű a hajad. Ha ezt a tényt felismerjük, azzal egy olyan eszközt kapunk kézhez, amellyel megváltoztathatjuk az életünket. Ez az eszköz pedig nem más, mint ha a jelenlegi életünk a korábbi életünk döntéseinek a függvénye, akkor a jövőnk a jelenlegi és a jövőbeli döntéseinknek az eredménye lesz – azaz egyedül rajtunk múlik, hogyan szeretnénk leélni hátralévő életünket. Ezért nincs más dolgunk, mint mindig ezt a tényt szem előtt tartani, amikor döntéshelyzetbe kerülünk. Ugye, milyen egyszerű?

Na azért mégsem ennyire…

A sikeres életnek és a boldogságnak természetesen több összetevője is van, amelyek egy részéről már írtam itt korábban a blogon, és nem is szeretnék felhagyni ezzel a tevékenységgel a továbbiakban sem. A sikeres emberek valamelyest – azaz kisebb nagyobb módon – tudattalanul, vagy tudatosan alkalmazzák ezeket a módszereket. Sokszor mindezt úgy teszik, hogy maguk sincsenek tisztában vele. Nézzük csak meg az előző évszázadokban sikereket elért embereket, legyen szó Napoleonról, vagy Einsteinről. Akkor még a pszichológia tudománya és a fejlődésvizsgálat gyerekcipőben járt, utólagosan megvizsgálva azonban az tapasztalható, hogy mindannyian éltek a siker mozgatórugóival. Brian Tracy egy előadásában azt mondja, az élet túl rövid ahhoz, hogy azzal foglalkozzunk, hogy kutatásokat végezzünk arra vonatkozóan, hogyan lehetnék sikeresebbek, hogyan érhetjük el a boldogság állapotát, ezért a legegyszerűbb módja az, ha megvizsgáljuk, a korábban sikereket elért személyiségek hogyan építették fel azt, amit elértek – és egyszerűen utánozzuk le őket.

A pozitív gondolkodás, a lelki béke, mint olyan, sokak számára butaságnak, vagy egyfajta természetfeletti, megfoghatatlan dolognak tűnhet, ezért nem is fordítanak rá kellő figyelmet. Csak hogy a tényekre alapozzak, fontos megjegyezni, hogy a pszichológiai betegségek 98 százaléka mind a negatív érzelmekből származik. A tünetegyüttes – legyen szó borderlineról, vagy éppen egy skizofrén személyiségzavarról – mind a negatív érzelmekből származik. Ezt a tényt már rengeteg kutatás bizonyította, és számtalan pszichiáter támasztotta alá. Ugye a gravitáció törvényével sem állsz le vitatkozni?

A szkeptikusok másik jellemzője, amikor azt a tényt próbálják alátámasztani, hogy az élet csupán megtörténik velük, és csak bizonyos kereteken belül alakíthatjuk azt. Ha olvastad a hét lelki tövényről szóló bejegyzésem, akkor már tudod, hogy az, hogy mennyire érezzük jól magunkat, mennyire vagyunk boldogok, mekkora az önbecsülésünk, vagy éppen mennyire érjük el a kitűzött céljainkat, mind annak a függvénye, hogy mennyire érezzük az irányítást a saját életünk felett. Ez azt jelenti, hogy megértjük, életünket nem a külső körülmények alakítják, hanem mi magunk. A szkeptikusokra jellemző tulajdonság a hárítás, vagyis az önkontroll teljes, vagy részleges hiánya – amikor a velük történtekért mást hibáztatnak, a körülményeket, a külvilágot, a politikát, vagy éppen a gazdasági válságot. Azaz nem értenek egyet azzal, hogy az életünk irányítói mi magunk vagyunk. Ezért tapasztalható az a tény, hogy a kontrollvesztett emberek világéletükben megmaradnak az álmodozás fázisában, és soha nem tesznek semmit azért, hogy megvalósítsanak bármit, amire vágynak.

Fontos, hogy felismerjük a tényeket, és megértsük a sikeres életnek a logikai összefüggéseit – azt, hogy hogyan működik az agyunk, a gondolkodásunk mechanizmusa, valamint hogy hogyan győzzük le belső negatív hiedelmeinket és korlátozó gátjainkat.

Másrészt az egyik legfontosabb felismerés amellett, hogy elfogadjuk a tényt, miszerint mi vagyunk a felelőssek a saját életünkért, felismerjük azt is, hogy érzelmi lények vagyunk – tudattalanul is érzéseink befolyásolják a döntéseinket, majd a tetteinket és az ezáltal elért – vagy nem elért – sikereket. Ezért rettentően fontos, hogy megismerjük önmagunkat, azaz fejlődjünk, és ehhez az kell, hogy megértsük, mikor mit és miért teszünk.

Korábban már írtam nektek a bűntudatról és a bűntudatkeltésről, mint a manipuláció egyik leghatásosabb, és egyik leggyakoribb eszközéről. Negatív szokásaink és berögződött magatartásformáink alapja a destruktív kritika. Az a fajta kritizálás, amelyet gyerekkorunkból hozunk. A felnőttkori viselkedés, a szellemi betegségek, a gyerekkori traumák feldolgozatlansága, az önkorlátozó hiedelmek, a belső gátak nagy része mind a gyerekkorból származik, hiszen ezek azok az évek, amikor kiépülnek a személyiségünk alapjai, a gondolkodásunk, és az értékrendünk. Pszichológusok egy-egy probléma esetén mindig a gyerekkorban kezdenek kutatni, hiszen ez az az időszak, amikor a leginkább befolyásolhatóak vagyunk.

A destruktív kritika

A szüleink ezt nem szándékosan teszik velünk, egyszerűen az ő szüleik is ezzel a fajta befolyásolással éltek, ahogyan az ő szüleik is, és így tovább. A destruktív kritika az a fajta minősítés, amikor egy gyermeket egy rossz cselekedet során hibáztatni kezdünk. Nem magára a tettre reagálunk, vagy a gyerek viselkedési formájára, hanem a személyére. Rossz vagy! – mondjuk oly gyakran. Valójában nem a gyerek rossz, hanem a cselekedet, amelyet helytelenül követett el. Ahelyett, hogy az általunk rossznak ítélt cselekedetre reagálunk, a gyermek személyiségét kezdjük el minősíteni.

Korábban már volt szó róla, de nagyon lényegesnek tartom megismételni: A gyermek kb. 6 éves koráig nem tud különbséget tenni az indokolt és az indokolatlan kritika között. A gyermek számára amit a szülei mondanak, azt igazságként fogadja el és beépül a tudatába. Ez azt jelenti, hogy az életét tudattalanul is annak alapján fogja élni, akár élete végéig is, amit a szülő az agyába rögzített. Ha a szülő azt mondja, buta vagyok, akkor az úgy is van. Így a gyerek meg sem próbálja az ellenkezőjét, hiszen elfogadja a tényt, hogy ő buta.

Nem elmélet, vagy képzelet, hanem tudományosan alátámasztott tény, hogy a felnőttkori viselkedészavarok, a negatív szokásminták mindig (!) a gyermekkorban gyökereznek. Ezzel nem az a célom, hogy bűnbakot keressünk az esetleges berögzült negatív szokásainkért, de fel kell ismerni a tényt, hogy a belső gátak nem velünk született tulajdonságok, hanem belénk nevelt minták, amelynek alapján leéljük az egész életünket – ha csak nem ismerjük fel őket, és iktatjuk ki.

Az édesanyám mindig azt mondja, ne a múltban éljek, tekintsek mindig előre, hiszen a múlton való rágódással megbetegíthetetm önmagamat. Valójában a belső gátak feloldásához arra van szükség, hogy felismerjük, mi az a tényező, ami befolyásolja a jelenlegi életünket. Nem azért, mert lusták vagyunk cselekedni, nem azért, mert kényelmesebb a magunk által ásott gödörbe ülni, hanem azért, mert az agyunkat gyermekként beprogramozták egy bizonyos módba, amelyen csak akkor változtathatunk, ha felismerjük a meglétét, és tudatosan kiiktatjuk.

A destruktív kritika a nagy romboló. Ezt a módszert a szülők alkalmazzák azért, hogy befolyásolják, irányítsák és az ellenőrzésük alá vonják a gyermeküket. Rengeteg önbecsülést ástak már alá ezzel a módszerrel, hiszen ez a fajta kritika az integritást ássa alá, majd ebből alakulnak ki a negatív szokásminták. Ezek a szokásminták vagy a negatív szülőktől, vagy a negatív hatásoktól, vagy a negatív vallásból erednek. Egyből a három közül. Még súlyosabb, ha ezeknek több pontja is megvalósul. Ez pedig egyenes út az állandósult, indokolatlan bűntudat érzéséhez.

Az indokolatlan bűntudat

Gondolj csak bele, amikor valami rosszat tettél gyermekkorodban. Mi volt az első reakciója a szülőnek? Megbüntetni. A büntetés nem más, mint rossz érzés keltése a gyerekben. Ugyanis a bűntudat úgy működik, hogy mindent megteszünk azért, hogy ezt a mások által keltett rossz érzést csökkentsük. Láttál már a tévében jótékonyságra vagy adakozásra felhívó reklámot? Gondoljunk csak a rokkantakra, a rákos gyermekekre. Megdöbbentő képsorozatok, árva gyermekek százait sorakoztatják fel az ilyen reklámokban. Mit érzel ilyenkor? Sajnálatot? Nem, igazából bűntudatot. Ezek a fajta felhívások a bűntudatra és a rossz érzés keltésére építenek. Hiszen a rossz érzéstől mindenképpen szeretnél megszabadulni – így adakozol. Csökkenteni próbálod a saját bűntudatodat – hiszen te jól élsz, neked mindened megvan, ők pedig árvák/betegek/szegények, hát érezd rosszul magad, érezd magad bűnösnek. Ezek a fajta reklámok erre építenek. Tökéletes befolyásolást alkalmaznak, hogy aztán profitot termeljenek. Ez a marketing és a PR egyik fontos eszköze.

A szülők a bűntudatkeltést az évek során tökélyre fejlesztik. Elég egy pillantás, egy sóhaj, és tökéletesen befolyásolják a tetteinket, a viselkedésünket. Remekül irányíthatnak bennünket a bűntudatkeltéssel, hiszen rossz érzést okoznak számunkra, amitől azonnal szabadulni akarunk, így mindent megteszünk ennek érdekében – tehát pontosan azt tesszük, amit akarnak – anélkül, hogy kimondanák, mit is várnak tőlünk. Aztán persze megkapjuk, hogy én ilyet nem mondtam, én nem kényszerítettelek, te döntöttél így, te akartad, te csináltad. Tökéletes logikai összefüggése az érzelmi manipulációnak. Egy embert úgy befolyásolhatunk a legegyszerűbben, ha az érzelmeire hatunk – hiszen az érzelmi irányítás átvételével átvesszük az irányítást az ember felett is. Rendelkezhetünk az idejével, rávehetjük bármire, és így tovább. 

A bűntudattal való élet felnőttkori megnyilvánulása többek között az, amikor befolyásolhatóak vagyunk általa, vagy amikor magunk is használjuk azt. Gondolj csak bele, mikor és miért érzel bűntudatot. Valóban bűnösnek kell érezned magad minden alkalommal, amikor olyat teszel, amelyet a szüleid/az idősebb testvér/a közeli rokon ellenezne? Hová vezet mindez? Egyenesen oda, hogy pontosan olyanná válunk, amilyennek a szüleink látni szerettek volna, és elnyomunk magunkban mindent, amelyre valójában vágyakozunk – hiszen azzal bűntudatot okoznánk magunknak, így minden erőnkkel azon vagyunk, hogy elkerüljük.

Na de hogyan befolyásolnak minket a bűntudattal?

Emlékszem, gyerekként amikor a tanulásról volt szó, a szüleim nagyon komoly elvárásokat állítottak elém. Már az első pár iskolai évben szörnyen éreztem magam, amikor rosszabb jegyet hoztam haza, mint amit vártak tőlem. Ezért erősen ösztönöztek arra, hogy tanuljak. A szüleim a tökéletes manipuláció eszközével éltek. Sosem mondták ki, hogy azt akarják, vagy azt várják tőlem, hogy tanuljak. Folyton azt mondogatták, nem nekem tanulsz, hanem magadnak, mégis szánakozó pillantásokkal illettek, ha rossz jegyet hoztam haza az iskolából. Sosem mondták ki konkrétan, hogy ülj le és állj neki a leckének – hanem a bűntudatkeltő manipuláció eszközeivel éltek. Azt mondogatták: Tanultál már? Még mindig nem tanulsz? Kész a leckéd? Aztán folyton hozzátették, hogy ők soha nem mondták, hogy most és rögtön álljak neki a leckének. Helyette sóhajtoztak, kérdésekkel bombáztak. A manipuláció legfőbb jele az, amikor a szülők nem mondják ki, mit várnak tőlünk. Ezzel egyenesen arányosan nőtt bennem a bűntudat. Ha nem tanultam, vagy rossz jegyet hoztam, folyamatos bűntudatom volt miatta. Idővel igyekeztem elkerülni ezt az érzést, ezért titkoltam a rossz osztályzatokat, vagy halogattam, hogy beszámoljak róluk, hiszen tudtam, mi következik ezután. Aztán elkezdték azt mondogatni: Nem mondtuk, hogy neki kell állnod tanulnod, mi csak neked akarunk jót. Bumm! Bűntudatkeltés másik tipikus eszköze: Mi csak neked akarunk jót. A manipulátorok úgy befolyásolnak bennünket, hogy anélkül, hogy kimondanák, mit is akarnak valójában, különféle módszerekkel, érzelmi ráhatással igyekeznek elérni, hogy pontosan azt tegyünk, amit elvárnak tőlünk – általában sikeresen.

Az évek elteltével elég egy sóhaj, egy pillantás, és a szüleink – akik éltek ezzel az eszközzel – azonnal hatnak ránk. Akár telefonon is.

Másik igen hatékony eszköze a bűntudatkeltésnek az utólagos manipuláció. Ez az a viselkedésforma, amikor a szülők egy elkövetett – általuk rossznak, helytelennek ítélt – cselekedet után a mártírkodás fogalmát alkalmazzák. Tipikus példája, amikor a szülő a saját negatív érzéseit vetíti ki ránk. Ilyenkor valójában azt mondja: Látod, szomorú vagyok, elkeseredett, és ennek te vagy az oka. Te tehetsz róla! Ez az a magatartás, amikor egy tettünk után a szülő sírva fakad, vagy látványos elkeseredést, megbántottságot mutat – azaz ránk hárítja a felelősségét és ezzel eléri azt, hogy bűntudatot ébresszen bennünk, hiszen fájdalmat okoztunk neki. Az esetek nagy részében ugyanazt nem követjük el mégegyszer, hiszen nem szeretnénk, ha az általunk szeretett szülőnek rossz érzést okoznánk. Ez a negatív érzelmi kivetítés valójában a felelősség áthárítása. Arról már többször volt szó, hogy a saját érzelmeinkért és gondolkodásunkért magunk vagyunk a felelősek, ezért feleslegesen hárítjuk másokra, saját magunk vagyunk az okozói. Ám a manipuláció egyik leghatékonyabb eszköze, a meggyőzés és az irányítás átvételének remek módszere.

A szüleink úgy nevelnek minket, hogy tudattalanul a saját képükre formáljanak minket. Hogy úgy tegyünk, cselekedjünk és gondolkodjunk, ahogyan ők azt helyesnek tartják. Az elfogadás az, amikor tiszteletben tartjuk a másik egyén szuveneritását, és felelősségtudatát.

Ha a szüleim ezt olvasnák, bizonyára azt mondanák: Hülyeség! Biztosan olvasott valamit az interneten! Már megint minket okol mindenért! Megmondtuk, hogy ne a múltban éljen! Szintén hatékony módja az érzelmi manipulációnak a kisebbrendűségi érzés keltése. Az én szüleim gyakran éltek azzal a módszerrel, hogy amikor valamivel nem értettek egyet, vagy nem tartottak valamit releváns információnak, akkor elkezdék mondogatni, hogy ez butaság, logikátlan, ennek semmi értelme nincs, így azt a tudatot keltve bennem, hogy én buta vagyok, hülye vagyok, ha ezt elhiszem. Azaz a másik véleményének és elfogadásának teljes tiszteletben tartása nélkül. Ilyenkor nem a véleményüket mondták el a témáról, hanem a saját elképzelésüket igyekeztek különféle módokon rámerőltetni. A szülők nagy része azt várja a gyermekétől, hogy ugyanúgy gondolkodjon és ugyanazokat a véleményeket képviselje, amelyeket ők is. Azaz elnyomják a gyermek veleszületett tulajdonságait, a saját magában kialakult értékeket és véleményeket. Ezt ők is a szüleiktől tanulták.

A szülők nagy része nem tudja, de azért élnek a bűntudatkeltéssel, mert ők maguk is ezt tapasztalták gyerekkorukba. Az ő szüleik is ezt a módszert alkalmazták, ahogyan az övék is. Nem tudatosan teszik ezt, csak egyszerűen felismerik, hogy ez a legegyszerűbb módja, hogy átvegyék az irányítást a gyermekük felett, illetve gyerekkorukban az ő szüleik is ezt a mintát alkalmazták a nevelésük során. Másrészről a bűntudatkeltés remek módja az irányítás átvételének mások felett. Az emberek nem szeretnek erőlködni – ha így gyorsan, és hatékonyan befolyásolhatunk másokat, hogy azok úgy cselekedjenek, ahogyan mi várjuk, akkor kár más módszerekhez folyamodni, nem igaz?

Nagyon fontos felismerni ezt a fajta manipulációt. Azzal, hogy hagyjuk, hogy bűntudatot ébresszenek bennünk, megerősítjük a bűntudat munkálkodását, ami egyenes út az önkorlátozáshoz, ahhoz, hogy soha ne valósítsuk meg azt, amire vágyunk. Utasítsd vissza a vádaskodást, a felelősség áthárítását. Amennyiben valaki bűntudatkeltéssel próbál manipulálni, az annak a jele, hogy egyrészt ő is ezt látta gyermekként, másrészt pedig a felelősség áthárítása. Látod, anya most azért sír, mert ezt, vagy azt tetted. Tehát te tehetsz a szülő érzelmeiről. Holott már tudjuk, hogy a teljes felelősségvállalás az életünkért egyet jelent azzal, hogy vádaskodás helyett a saját gondolatainkon változtatunk. A felelősség áthárítása pedig gyerekes viselkedés. Ahhoz, hogy fejlődni tudjunk, meg kell szabadulni a negatív érzelmektől. Ismerjük fel azt, amikor valaki tudatosan vagy tudattalanul bűntudatot akar ébreszteni bennünk. 

A bűntudat nagyszerű ösztönzőerő. 

Ha tetszett ez a bejegyzés, kérlek nyomj egy like-ot a jobb oldalon található Facebook dobozban a Varázsdobozra, hogy ne maradj le a legfrissebb bejegyzésekről.

Jogász, blogger, nő. Önismereti tanácsadó, a tudatos életmód híve. A Lélekmozaikok szerzője. Ő Dr. Ábrahám Hörömpő Andrea, a Lélekmozaikok könyv és blog írója. Ma ő ül a vallatószékben, hogy választ adjon mindenre, ami összefoglalja munkásságát, életszemléletét és a fejlődés iránti elköteleződését, melyet most velünk is megosztott.

1. Hogyan indult a blogod? Mi volt az, ami megadta a kezdő lökést?

Dr. Ábrahám-Hörömpő Andrea

Évekkel ezelőtt már volt egy blogom, és a férjemet annak köszönhetően ismertem meg. Már korábban is szerettem írni, sokszor segített, ha kiírtam magamból azt, ami foglalkoztatott. Évekig kerestem az utamat, és habár egyre tisztábban tudtam, mit nem akarok, egy ideig fogalmam nem volt, hogy mi is az én feladatom itt a világban.

Azután kaptam egy felkérést: egy könyv elő- és utószavát kellett megírnom, ami nagy élmény volt számomra. Ekkor fordult meg a fejemben, hogy ezt igazán szeretném csinálni. De hogy lehetne ebből megélni? Kerestem a lehetőségeket. Majd a férjem állt elő az ötlettel, hogy indítsunk egy Facebook oldalt, másnap pedig isteni szikraként kipattant a fejemből, hogy ha már egyszer bejött a blogolás, akkor miért ne jönne be még egyszer. A Lélekmozaikok sikere pedig minden kezdeti elképzelésemet felülmúlta, hiszen még másfél év sem telt el a blog indulása óta, és ma már több, mint 20 ezren követnek a Facebookon, írtam egy könyvet, aminek a második kiadására készülök, és a blog látogatottsága az 1 milliós oldalletöltéshez közelít.

2. Hivatalosan jogász végzettséged van. Hogyan kapcsolod össze az írást a szakmáddal?

A jogi egyetem egy racionális döntés volt az életemben, és habár jelenleg még ez biztosítja a megélhetést, hosszú távon már nincsenek ezen a pályán terveim. Annyiban mindenképp izgalmasnak tartom a helyzetet, hogy érdekel az, hogyan lehetne a tudatosságot a vállalati kultúrában is meghonosítani. Ebben pedig nagy segítségemre vannak a vállalkozóként eltöltött tapasztalataim, és a jogász végzettségem.

3. Megszámlálhatatlan mennyiségű bejegyzést posztoltál a blogodon. Mindig van igényed az újra, a jobbra, a még részletesebbre. Honnan a sok ötlet, inspiráció?

Ahogy azt a könyvemben is írom, a tudásnak három forrását tapasztaltam az életemben: hatnak rám a könyvek és mások megélései, sokat tanulok a saját tapasztalataimból, valamint adományként fogadom azokat a sugallatokat, amelyekből gyakran a legjobb írásaim születnek. Sokszor csak „megtalál” egy téma, és könnyedén, fél óra alatt születik belőle egy blogbejegyzés. Máskor mindazokat az élményeket fogalmazom meg, amelyek engem érnek. Az írás számomra sokszor terápia is. Vannak olyan írásaim, amelyeket leginkább magamnak írok, és amiben lelkemnek egy olyan részét tárom az olvasók elé, amelyben igazán megmutatom a sebezhetőségemet.

4. Miből merítesz energiát a hétköznapok során?

Figyelek arra, hogy megadjam a szervezetemnek azt a mennyiségű alvást, amire szüksége van, ezen kívül a férjemmel is rengeteg energiával töltjük egymást. Az írás öröme pedig olyan energiákat szabadít fel bennem, amit korábban soha nem tapasztaltam.

5. Az életedet a tudatosságra és a boldogságra való törekvés szellemében éled. Ez mindig így volt, vagy csak idővel fogalmazódott meg benned az igény, hogy az életedet egyfajta spirituális megközelítésből szemléld?

Az életemet sokáig a racionalitás határozta meg: csak azt hittem el, amit láttam, amit tapasztaltam. Azután a nehézségek elindítottak egy úton, aminek köszönhetően szépen lassan felfedeztem, sokkal többek vagyunk annál, mint amit látunk. A spiritualitás fokozatosan lett része az életemnek, és miután megtapasztaltam a „láthatatlan Erők” működését a saját életemben, az egyik legfőbb célom az lett, hogy az egykor hozzám hasonló, materialista és kicsit „földhöz ragadt” emberek számára is mutassak egyfajta utat, amivel nyitni tudnak a spiritualitás felé. Azt tapasztalom, hogy egyre több ember válik erre nyitottá, és a dr. David R. Hawkins által megalkotott Tudattérkép ennek kiváló eszköze.

6. A blogod és a könyved lényeges alapvetései az önismereten alapulnak. Mit gondolsz, mi lehet az oka, hogy az emberek többségének iránymutatásokra van szüksége, hogy közelebb kerüljön önmagához?

Hiszem azt, hogy mindenkiben hatalmas és végtelen tudás, érték és kincs rejtőzik, csak ezt legtöbbször nem látjuk az évek alatt ránk rakódott, legtöbbször másoktól átvett és tanult hiedelmek, nézőpontok, félelmek miatt. Ezért hasznosak a külső eszközök, melyek segítenek minket ezeknek a belső értékeknek a feltárásában. Amit én a Lélekmozaikok című könyvemben leírok, azok olyan törvényszerűségek, amelyeknek az ismeretében tudatosabban élhetjük az életünket. A Lélekmozaikok olyan útjelző és térkép lehet az emberek életében, amelynek köszönhetően már nem „vakon” élnek. Az önismeretnek tehát igen gyakorlatias haszna van: nem tévedünk el annyira utunkon, mint korábban, valamint ha életünk fordulóponthoz érkezik, az összefüggések ismeretében könnyebben hozhatjuk meg választásainkat is.

7. Az önismeret egy automatikus folyamat?

Nem gondolnám, hogy automatikus lenne, mert sokan nem mernek szembenézni saját magukkal, a félelmeikkel, felvállalni azt, kik is valójában. Ez is nagymértékben függ attól, ki milyen tudatszinttel rendelkezik.

8. Miért fontos, hogy megismerjük a személyiségünk és a tudatalattink működését?

Az önismeret során mindaz, ami eddig tudattalan volt, felkerül tudatos szintre. Ha megismerjük a tudatalattinkat, akkor már nem a berögzült automatizmusok irányítanak minket, hanem képessé válunk arra, hogy tudatosan hozzuk meg választásainkat. Amikor tudatosan választunk, már nem hagyjuk, hogy a külvilág szeszélyei befolyásoljanak, hanem érezzük, hogy képesek vagyunk belső Erőnkre támaszkodva a saját sorsunk alakítására.

9. Ahogy már több helyen is írtad, a saját magunk által létrehozott hiedelmeink korlátoznak bennünket céljaink elérésében. A jelenség a társadalmi nyomás és az elénk támasztott elvárásokhoz vezethető vissza?

Az önkorlátozó hiedelmeink fakadhatnak külső elvárásokból, tanulhatjuk, átvehetjük a szüleinktől, tanárainktól, munkatársainktól, de lélekként is hozhatjuk magunkkal akár előző életeinkből. A kérdés az, hogy szembe merünk-e velük nézni, merjük-e és tudjuk-e meghaladni őket? Szinte mindenki életében vannak olyan blokkok, amelyekre ha képesek vagyunk nem akadályként, hanem a fejlődésünk eszközeként nézni, nézőpontunk megváltozásának köszönhetően teljesen megváltozik a hozzá való viszonyunk, ezáltal könnyebben tudjuk elengedni és meghaladni őket.

A társadalmi nyomás és a külső – család, munkahely vagy mások által kinyilvánított – elvárások azokra vannak nagyobb hatással, akik bizonytalanok saját magukban, így ki vannak téve a külvilágból érkező visszaigazolásoknak. Ha én rendben vagyok magammal, tudom mit akarok, merek a saját belső hangomra hallgatni, akkor a külvilág zaja nem lehet olyan erős, hogy megingasson.

Az elvárásoknak való megfelelés egy olyan mókuskerékbe juttathat el, ami végeláthatatlan kielégületlenséghez vezethet. A másoknak való megfelelés és a külső visszaigazolások soha nem adnak akkora stabilitást és önbecsülést, mint ami saját Erőnk felfedezésével, Önmagunkban tud megszületni.

10. Mi motivál? Van valaki konkrét személy, aki inspirál?

A motivációm a lelkem legmélyéből fakad. Már nem csak hiszem, hanem tudom, hogy ebben az életemben azt írást választottam sorsfeladatomul. Most, hogy ezt már felismertem, lelkem lubickol ebben a szerepben, és érzem a fokozatos és egyre csodásabb kiteljesedést.

A legjobban a lélektársak inspirálnak, és azok az események, amelyeket velük kapcsolatban élek át. Hiszem azt, hogy van néhány igen közeli lélektársunk, akik hozzásegítenek ahhoz, hogy mindazokat a feladatokat, amelyeknek megtapasztalását jelen életünkben célul tűztük ki, megéljük. Ők azok, akik a legjobban megérintenek minket. Ez néha azonban azzal jár, hogy nemcsak életünk legcsodásabb, de legnehezebb pillanatait is nekik köszönhetjük.

11. Miben látod a mai társadalom teljesítményorientált életvitelének az okát?

Bizonytalanak vagyunk önmagunkban, ezért a biztonságunkat a külső körülményekben vagy más személyben keressük. Sokan úgy érzik, a teljesítményükkel bizonyítják az értékességüket, elhiszik, hogy mindez számít. És habár érdemes törekedni arra, hogy értéket teremtsünk a társadalomban, de fontos látni azt, hogy a saját értékünket nem csak a tetteink bizonyítják. Nem kell folyamatosan tenni valamit azért, hogy érezzük: értékesek vagyunk. Aki érzi ezt, megtalálja ebben is azt az egyensúlyt, ami végül igazi belső stabilitást és harmóniát nyújt számára.

12. Mi a legfőbb oka, hogy már fiatalon stresszesen, feszülten éljük a mindennapokat?

A legtöbb ember azt hiszi, hogy a stresszt a külvilági dolgok okozzák, valójában azonban a stresszt kivetítésként alkalmazzuk. Elfojtjuk az érzéseinket, ami egy idő után felgyülemlik bennünk. Ez a nyomás kiutat keres, és a külvilágban talál egy okot, amire kitörhet. A stressz igazi forrása valójában belső, nem pedig külső, ahogy hinni szeretnénk.

Sokkal könnyebb a külvilágban, a körülményeinkben, a munkában, a családtagokban megtalálni az okokat, és rájuk fogni, hogy miattuk vagyunk stresszesek, mint elismerni azt, hogy van bennem mondjuk egy nagy adag harag, amit évekig elfojtottam. Ezért már fogalmam nincs miért, kire és mire haragszom. Hányszor hibáztatunk másokat, vetítjük ki rájuk az érzéseinket és tesszük meg őket bűnbaknak, miközben a haragunk forrása valójában bennünk van?

Az önismeret hozzásegít ahhoz, hogy felismerjük és meglássuk ezeket a pillanatokat. A tudatosság nem azt jelenti, hogy akkor ezentúl már mindig tökéletesen reagálunk, sokkal inkább azt, hogy jobban, hamarabb és könnyebben megértjük saját magunkat, az életünket és mások működését. Ezáltal sokkal kiegyensúlyozottabbak lesznek a kapcsolataink – másokkal, de ami talán még fontosabb: Önmagunkkal.

13. Tapasztalataid szerint mi a legjobb módja, hogy oldjuk a szorongást?

Kinek mi működik? Erre nincs általános recept. Van számos blokkoldó technika: kineziológia, Access bars, családállítás, stb. A szorongás mögött állandósult félelem rejlik. Belemehetünk ezeknek az okaiba, juthatunk felismerésekre, de ez önmagában nem mindig oldja fel a szorongást.

Bármikor választhatjuk azt, hogy nem szorongunk, és elengedjük azt a félelmet, ami ezt táplálja. Amikor valamit nem akarunk vagy nem tudunk elengedni, amögött mindig az rejlik, hogy tudatosan – de legtöbbször tudattalanul – ragaszkodunk hozzá. Mégpedig azért, mert ad számunkra valamit, ami jó. Mondjuk állandóságot. Rengetegen félnek a változástól, emiatt foggal-körömmel ragaszkodnak ahhoz, amit állandónak éreznek az életükben.

Az elengedés tehát akkor működik, ha hajlandóak vagyunk lemondani arról a titkos előnyről, ami miatt ragaszkodunk. Ehhez azonban szembe kell nézni magunkkal. Aki ettől fél, és még önmagának sem ismeri el, az nem fog tudni elengedni sem. Sokan hazudnak még saját maguknak is, de bármikor választhatunk másképp. Ha felfedezzük, hogy a választásaink révén mekkora lehetőségeink vannak, olyan kapuk nyílnak meg számunkra, amelyekről korábban álmodni sem mertünk.

14. Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

Mivel az írásban lelem a legnagyobb örömöt, szeretnék ebben még jobban kiteljesedni, úgy, hogy ebből meg is tudjak élni. Tervezem azt, hogy az ismereteimet akár kisebb workshopokon, előadásokon is megosztom az emberekkel. Különösen az elengedés, mint módszer foglalkoztat most, valamint Access Consciousness módszereivel is szeretném ráébreszteni az embereket mindarra a tudásra, ami bennük rejlik. Ezért folyamatosan képzem magam, és nyitott vagyok az új módszerek megismerésére is.

Köszönöm az interjút Andinak! Kattints ide a Lélekmozaikok blog olvasásához.

Annyit beszélünk manapság az önmegvalósításról, a sikereink eléréséről, a karrierünkről és arról, hogy vágyainkat valósággá váltsuk. Ekkor jönnek elő az önsegítő könyvek, a vonzás törvénye, az univerzum/Isten/Ősanya segítsége, az imák, a fohászok, a különféle rituális eljárások – ám mind egy dologban tévednek. Ahhoz, hogy sikeressé váljunk, meg kell értenünk agyunk működését. Sikert akkor érhetünk el, ha megvalósítjuk a célunkat. A siker nem egyenlő a gazdagsággal, a fényes karrierrel, vagy a luxusvillával Hawaiin. A siker mindannyiunk számára egyet jelent azzal, hogy megvalósítsuk azokat a célokat, amelyek boldogabbá teszik az életünket, és azzal, hogy megszerezzük azokat a tárgyakat/összeget/kapcsolatot/karriert/lelki békét, amire vágyunk.

A siker relatív fogalom. Egyetlen dolgoban érthetünk egyet, ez pedig az, hogy a siker nem más, mint a célok függvénye. Tudtad, hogy az emberek 5 százalékának vannak csupán kitűzött, konkrét céljai? Ez azt jelenti, hogy a Földön élő emberek 95 százalékának semmilyen, vagy csak nagyon homályos céljai vannak. Mondhatjuk úgy is, hogy az emberek 95 százalékának halvány sejtelme sincs arról, hogy mit akar, mi az, amit meg szeretne kapni, vagy mi az, ami értelmet ad az életének. És tudományosan bizonyított tény, hogy amennyiben nincsenek megfogható, konkrét céljaink, akkor esélyünk sincs arra, hogy sikeresek legyünk. Az előző bejegyzésben többek között arra is kerestem a választ, hogy mi az oka annak, hogy egyesek megvalósítják önmagukat, vagy egyesek elérik az életben a vágyaikat, míg mások sohasem jutnak egyről a kettőre. Nos ezért: Mert nincsenek céljaik. A siker mesterfogása a következő: Célt kitűzni, majd egy konkrét akciótervet kidolgozni a megvalósítására.

Ha kitűzöl egy célt, akkor az agyadban beindul az ún. kibernetikus célkereső mechanizmus – már volt róla szó, hogy az agy úgy működik, hogy a beprogramozott célok lehetőségeit tudat alatt is keresi, anélkül, hogy erről az adott személy tudomást venne. Amennyiben nem tűzünk ki konrét célokat, beindul az agyunkban a kudarcmechanizmus, aminek tipikus példái az úgysem menne, ilyet nem lehet, és ezt lehetetlen megvalósítani. A kudarcmechanizmus forrása nem más, mint a komfortzóna, és annak elhagyása – tehát a biztonságot és nyugalmat, ám fejlődést nem hozó kényelmi határok elhagyása. A kudarcmechanizmus ellenszere a sikermechanizmus, amely automatikusan beindul, ha célokat tűzöl ki.

A célok kitűzésének és megvalósításának hátterében Brian Tracy szerint négy kulcsfontosságú indok áll, melynek megértése és felismerése elengedhetetlen. Most csak az első kettőre térnék ki, hiszen ezek a pontok egymásra épülnek.

Az első, hogy nem ismerjük fel a jelentőségét. Úgy gondoljuk, hogy felesleges célokat, sőt, konkrét célokat kitűznünk, hiszen enélkül is elérjük azt, amire teremtettünk, amire a sorsunk kötelez, amit az univerzum/Isten/Ősanya nekünk szánt. Várjuk, hogy a lehetőségek majd úgyis elénk sodródnak, amire hivatottak vagyunk, ezért egyszerűen eszünkbe sem jut, hogy ahhoz, hogy sikeresek legyünk, célokat kell kitűznünk.

A második ok az, hogy nem tudjuk, hogyan tegyük mindezt. Nem tudjuk, hogyan kell kitűzni célokat, és megvalósítani őket. Ennek legfőbb oka az, hogy a legtöbbször fogalmunk sincs arról, mit akarunk. Brian Tracy szemináriumán hallottam az alábbi egyszerű módszert arra vonatkozóan, hogyan kristályosítsuk ki mindazt, amire valójában vágyunk, hogy aztán konkrét, megvalósítható célokhoz köthessük őket. Papírra és ceruzára lesz szükséged, na meg egy stopperra, vagy időzítőre a feladathoz. Jöjjenek a kérdések.

1. Mit tekintesz az életedben az 5 legfontosabb, alapvető értéknek? Majd ha leírtad, állítsd őket fontossági sorrendbe. Minderre 60 mp áll a rendelkezésedre.

2. Mi a jelenlegi legfontosabb 3 célod. Tehát ha most meg kéne határoznod három konkrét, kézzelfogható célt, ami jelenleg a legnagyobb változást idézné elő az életedben, mi lenne az? 30 mp alatt írd le mindazt, ami az eszedbe jut.

3. Mivel töltenéd az idődet, mit tennél, ha kiderülne, hogy csupán 6 hónap van hátra az életedből. Tegyük fel, hogy jelenleg a pénz, és a tér nem számít. Úgy írd le a listát, hogy minden, amit leírsz, megvalósulhat, de amit nem írsz le, arra nem lesz többé lehetőséged. Válaszolj 60 mp alatt!

4. Mit tennél, ha nyernél 1 milló dollárt a lottón? Mire költenéd, mit vennél meg, mit fizetnél ki, esetleg kinek adnál belőle? 45 mp alatt írj le mindent, ami az eszedbe jut!

5. Mi szerettél volna lenni, ha van hozzá bátorságod? Mi az a lehetőség, amit csupán azért nem ragadtál meg, vagy nem éltél vele, mert megtorpantál, esetleg hagytad magad mások által befolyásolni? Jó módszer, ha úgy próbálsz meg válaszolni, hogy tételezzük fel, mindenki támogatna benne, akiknek a véleménye fontos a számodra. 30 mp-ed van válaszolni.

6. Ismét fél percet kapsz arra, hogy leírd, mi az a tevékenység, aminek során örömet, megelégedettséget, boldogságot, kiteljesedést érzel. Ha nem megy a válasz, kezdj el keresgélni a múltban. Mikor érezted tökéletes egyensúlyban magad? Kivel voltál? Mit csináltál?

7. Mi az, amibe belevágnál, ha biztosra tudnád, hogy nem vallasz kudarcot? Válassz ki egy olyan területet, vágyat, amelybe rögtön belekezdenél, ha tudnád, hogy sikerre fogod vinni a tervedet. 45 mp-et kapsz a válaszolásra.

És hogy mire jó ez az egész?

Az első kérdésre adott válaszod a saját értékrendedet mutatja. Mindazt, ami a kiegyensúlyozott, harmonikus élethez vezet. Amennyiben a tetteid, véleményed, kapcsolataid összhangban vannak az értékeiddel, akkor élheted meg az öröm érzetét. Amennyiben döntéshelyzetben vagy, vagy nem tudod, merre van a helyes út, kérdezd meg magadtól: Mi az, amiben hiszek?

A második kérdésben nem is a célok, hanem inkább az a 30 mp a lényeges, amennyi idő alatt válaszolnod kellett. Hiszen ennyi idő alatt képtelenség reálisan végiggondolni az életünket, és feltárni mindazt, amire szükségünk lenne. Ennyi idő alatt azt írhatod le, ami hirtelen előbukkan a tudatalattidból. És ez a lényeg. A tudatalatti pontosan és azonnal megmutatja mindazt, amire szükséged van a harmonikus, boldog élethez.

A 6 hónap-os kérdés arra világít rá, mi az, amit igazán értékelsz az életedben. Megmutatja, mik fontosak igazán a számodra. Ez az alapvető értékek kérdése. Vizsgáld meg, mennyire idomul a jelenlegi életed mindazokhoz az értékekhez, amelyeket ebben a kérdésben előtérbe helyeztél. Ez az a terület, amelyen dolgoznod kell a továbbiakban, hogy megvalósítsd önmagad.

Mit tennél, ha nyernél 1 millió dollárt? Valójában a kérdés nem a pénzre vonatkozik, hanem arra a fajta szabadságra, amiről azt gondoljuk, a vagyon megadhatja. A válaszod arra világít rá, mi az, amire vágysz, de abban, hogy ezt megvalósítsd, külső tényezők befolyásolnak – például a bűntudatkeltő mechanizmus, a feszültség, a másoknak való megfelelés kényszere, vagy éppen az önkorlátozó hiedelmeid.

Az előző kérdéshez kapcsolódóan tovább kutatjuk, mi az a belső gát, amelyet le kell győznöd ahhoz, hogy olyan életet élj, amilyenre valójában vágysz, és ami hosszútávon boldoggá tesz. Az itt adott válaszod főként arra világít rá, milyen külső tényezők befolyásának engedsz. Valószínűleg azonnal eszedbe jut valaki az életedből, aki ellenzi a vágyadat, aki butaságnak, lehetetlennek, vagy hasznavehetetlennek tartja az elképzeléseidet. Fontos, hogy kiderítsd, mi az a belső gát, ami akadályoz.

A hatodik kérdés, amiben azt kellett megválaszolnod, mi az a tevékenység, mely közben teljesnek érzed magad, megmutatja, mi az az út, amelyen el kell majd indulnod. Minden olyan dolog, amelyet szeretettel, élvezettel és szenvedéllyel csinálsz, tökélyre csiszolható. Tipikus példája ezeknek a tevékenységeknek az olyan emberek, akik azzal foglalakoznak, ami a hobbijuk. Gondolj csak a kedvenc könyveid íróira, a híres művészekre, vagy éppen a számítástechnika nagyágyúira. Mindannyiukban az a közös, hogy abból élnek, amivel szeretnek foglalkozni.

És végül: Mi az, amibe azonnal belevágnál, ha tudnád, hogy nem vallasz kudarcot? Nos, az igazság az, hogy ebben egyetlen dolog gátol meg – az, hogy megijedsz a kudarctól és az akadályoktól. Olyan cél ez, aminek a megvalósításához minden eszköz itt és most a kezedben van, csak kifogást keresel arra, hogy végre belevágj. Előjönnek az úgysem sikerül, és biztosan kudarcot vallok hiedelmeid, melyek azonnal megtorpanásra késztetnek. De ugye azt már tudjuk, hogy a siker előfeltétele a bukás és az akadály – hiszen ez az, ami tovább visz. Ha nincs akadály, akkor az nem is volt valódi cél.

„Egy ember életének a minősége, bármilyen tevékenységi területet választ magának, egyenes arányban áll a kiválóság iránti elkötelezettségével.” Vincenti Lombardi

Ha tetszett ez a bejegyzés, kérlek nyomj egy like-ot a jobb oldali sávban található Facebook dobozban a Varázsdobozra, hogy ne maradj le a legfrissebb bejegyzésekről!

Elgondolkodtál már azon, vajon mi az oka annak, hogy vannak, akik szinte sosem éreznek lelkiismeret furdalást, míg vannak olyanok, akik szinte állandó bűntudattal élnek együtt? Miért van az, hogy egy adott tett csak a társadalom egy részéből vált ki bűntudatot, míg a másik oldalból egyáltalán nem?

Az okok kora gyerekkorban keresendőek. Gyermekként a szüleink felelnek értünk – ők azok, akik számunkra a mindenhatót, a mindenséget, a szeretetet, a biztonságot és ezzel együtt a boldogságot és az otthont is jelentik. Ezért nagyon nem mindegy, hogy a szülők hogyan használják ki ezt a fajta “felsőbbrendű” pozíciót. Ilyenkor dől el ugyanis, hogy a velünk született lelkiismeret torzul-e, és ha igen, milyen mértékben és irányban.

A szüleink egyfajta értékrendszert állítanak elénk, amelyet aztán valószínűleg egész hátralévő életünkben követünk majd. Megtanuljuk, mi az, ami jó, és mi az, ami rossz, vagy ami hátrányt jelenthet – így magunk is átvesszük a szülők által alkotott világképet és értékrendet, amely onnétól kezdve a helyes utat jelenti számunkra. Problémát okozhat, ha a szülő túl szigorú. túl magas, vagy szinte teljesíthetetlen elvárásokat támaszt elénk, vagy ha túlzott mértékben korlátoz bennünket.

Rossz vagy! – halljuk oly sokszor, ami az egyik legártalmasabb megjegyzés mind közül, amellyel a szüleink illettek minket.
Ne nézz hülyének!
Azért, mert én azt mondtam!
Már megint nem pakoltad el magad után a játékaidat! Hogy lehetsz ilyen rendetlen? Hogy tudsz ilyen piszokban élni?
Soha nem fejezel be semmit, amit elkezdesz!

Azaz rendetlen, megbízhatatlan, figyelmetlen és rossz gyerek vagy. Mivel a gyermek számára a szülő jelenti a világmindenséget, ezért mindent, amit a szülő mond, készpénznek, valóságnak tekinti. A szülők egyik leggyakoribb hibája, hogy javarészt az elégedetlenségüknek adnak hangot, és jobban háttérbe szorul mindaz, ami pozitív hatást gyakorolhat a gyermek szellemi és lelki fejlődésére. A gyermek arra vágyik, hogy szeressék őt, büszkék legyenek rá. Pont ez az oka annak, hogy a legtöbb lelki sérülés, vagy bevésődés a gyerekkorból származik. Mivel a gyermek számára a világ fekete, vagy fehér. Ha a szülők rendszeresen burkolt utalásokat tesznek arra, hogy a gyermekükkel elégedetlenek, akkor abból a gyerek egyenesen arra következtet, hogy nem elég jó ahhoz, hogy a szülei szeressék őt. Ezért kialakul egyfajta erős bűntudat érzet, amely szorongásos tünetekben nyilvánul meg. Nem tanul a gyerek, romlanak az eredményei, nehezen illeszkedik be az iskolában, nem szívesen vesz részt a többi gyerekkel szervezett közös programokban, bezárkózik a szobájába, vagy a kommunikációs stílusa csendessé, visszahúzódóvá válik…

Végül a gyermekkor végére már kialakul a gyermekben egy állandó bűntudat, mert úgy érzi, hogy a létezésével folyamatosan feszültséget, ingerültséget és szomorúságot okoz a szüleinek. Folyamatosan próbál minél tökéletesebben megfelelni a felülről jött elvárásoknak, hogy kiérdemelje a szülői szeretetet és figyelmet, így a magával szemben támasztott elvárások maximálisak lesznek. A folyamatos tökéletességre törekvés, a megfelelni akarás vágya egyre inkább elégedetlenséget vált ki. Idővel azonosul a szülei vele szemben állított elvárásaival, és a róla visszajelzett negatív képpel is – amely aztán a későbbiekben még inkább kishitűséghez vezet.

A gyerekből végül felnőtt lesz. Addigra kialakít magában az ember egy olyan képet, amely meghatározza önbecsülésének szintjét, az értékrendjét, azokat az eszközöket, amelyek a jót és a rosszat hivatottak megkülönböztetni, illetve mindazokat az erkölcsi normákat, amelyeket követendőnek tekint. Közhely, de biztosan te is hallottad már, hogy biztosan a szülei nevelték ilyennek – ami valójában így igaz. A szülők alapozzák meg bennünk azt az értékrendet, amelyet helyesnek ítélünk, és minden alkalommal, amikor szembemegyünk az általuk felállított korlátoknak, erős bűntudat gyötör minket. Tehát a gyeremekkorban berögzül szokásmintáktól, velünk szemben támasztott elvárásoktól, sőt, mi több a rólunk alkotott visszajelzéssel is tökéletesen azonosultunk. Ha rendszeresen azt mondogatják valakinek gyermekkorban a szülei, hogy “te rendetlen vagy”, akkor nagy valószínűséggel az a gyermek majd a felnőtt életében is rendetlen lesz. Miért? A szülők véleményét a gyermek nem egy szubjektív meglátásnak, hanem a realitásnak, a ténynek értelmezi. Tehát ha a szülő rendszeresen (akár burkoltan) hangoztatja, hogy egy gyermek rendetlen, akkor azt a gyermek elfogadja, és igazságként tekint rá. Rendetlen vagyok. És az is marad, valószínűleg egész életében. Ez miatt hozzátevődik az énképhez a állandó szorongás, és lelkiismeret furdalás, hogy képtelen vagyok rendet tartani.

A túl sok gyermekkel szembeni elvárások következményei a leggyakrabban a maximalizmusban merülnek ki. Gyermekként azok, akikkel szemben magas – sokszor teljesíthetetlen – elvárásokat támasztottak a szüleik, gyakorlatilag felnőttként igyekeznek majd az életük minden területén a maximális teljesítményt nyújtani. A munkahelyen, a baráti és családi kapcsolatok által, a párkapcsolatokban, majd idővel a gyereknevelésben, a házépítésben. Minél idősebb lesz valaki, annál több területen helyezkedik el, ahol a maximumot igyekszik nyújtani – mely sokszor lehetetlen, így elégedetlenséghez, hosszú távon pedig kiégéshez vezet.

A folyamatos bűntudat levetkőzése nem megy egy pillanat alatt. Rendkívüli kitartás, türelem és akarat, sokszor pedig pszichológusi segítség, vagy terápia is szükséges hozzá. Az indokolatlan bűntudat megfoszt mindenkit az életöröm érzésétől, és a boldog élet lehetőségétől.

Tetszett ez a bejegyzés? Ha igen, kérlek nyomj egy like-ot a jobb oldali sávban található Facebook dobozban a blogra, hogy ne maradj le a legfrissebb bejegyzésekről.

Az első tetoválást az első, Alpokban talált férfimúmia viselte, Ötzi, körülbelül 5000 évvel ezelőtt. Testét kereszthez hasonló, geometrikus motívumok díszítették. Nem ő volt az egyetlen, aki a régmúlt időkben tetoválást viselt – rengeteg példát hozhatunk az ókórből, a római korból – és a tetoválás népszerűsége egyre inkább elfogadottabb, és természetesebb jelenség lesz.

“A tetoválás egy életre szóló emlékeztető, a nagy felismerések vagy a fontos elhatározások maradandó nyoma.”(Angelina Jolie)

Tetoválás szintjén én két alapvető csoportot különböztetnék meg: Azokat, akik divatból, vagy tetszik, nem tetszik alapon varratnak magukra egy motívumot, és azokat, akik számára a tetoválás komoly jelentőséggel bír. Most a második csoport szemszögéből vizsgálnám meg a kérdést, ezt fontos előre tisztázni.

A társadalmi megítélése a tetovált embereknek még mindig kétes. Nagyjából két kategóriát különböztethetünk meg: A megrögzött fanatikusokat, akik számára a tetoválás az önkifejezés egyik eszköze, szimbólum, vagy valamilyen jelentést társítanak hozzá, és azokat, akik zsigerből elítélik azt. Mivel nem szeretnék mások nevében beszélni, és mivel a Hétzárta rovat jóval személyesebb kategóriát képvisel, ezért a saját szemszögemből közelítem meg a kérdést.

Amikor az első tetoválásomat megcsináltattam, kizárólagosan ellenvéleménybe ütköztem. Hiszen vannak az életemben azok az emberek, akiknek adok a véleményükre, és azok, akik megítélése lepereg rólam. A szüleim jelentik nekem a mércét az életemben, ők azok, akik belémneveltek bizonyos értékeket, és mondhatjuk, hogy tudattalanul is az ő szabályrendszerük szerint alakítom az életemet. Amikor felismertem ezt a tényt, rá kellett jönnöm, hogy butaság a megfelelni vágyás miatt olyan területeken is alkalmazkodni az ő – és ezáltal sajátnak tekinthető – szabályrendszerükhöz, amivel én nem értek egyet. Azt gondoltam: Komolyan úgy fogom leélni az életemet, hogy elnyomom mindazokat az értékeket, amelyek számomra jelentőséggel bírnak, csak azért, mert a szüleim másként vélekednek az adott kérdésben, vagy mert ők deviánsnak vélnek valamit, ami számomra meghatározó?

Hányszor hallani olyan megjegyzéseket, hogy a tetoválás csúnya, hogy fogsz kinézni öreg korodra, vagy ha terhes leszel? Egyszerűen undorító! Aki tetoválást visel, biztosan deviáns viselkedést mutat – biztosan tömeggyilkos, pszichopata, lázadó, maffiózó, drogdíler, vagy gyilkos!

Mivel a saját szemszögemből kívánom megközelíteni a kérdést, leírom, én mit gondolok. Az első, és legfontosabb tanács mindenkinek, aki véleményt alkot – legyen az pozitív, vagy negatív – a tetkót magamnak csináltattam. Nem másnak, nem a páromnak, a szüleimnek, a szomszédnak, vagy a közvéleménynek, hanem magamnak. Miért? Mert abban az időszakban történt velem valami, amely komoly jelentőséggel bír az életemre – és erre szeretném mindig emlékeztetni magam, a saját fejlődésem érdekében. Számomra van csak jelentősége, másoknak ez a szimbolikus jelentés rejtve marad. A tetoválás számomra az önkifejezés eszköze – saját magam felé.

Angelina Jolie az egyik legbefolyásosabb személy Hollywoodban. Testét több, mint 11 tetoválás borítja a testét: Különféle szimbólumok, koordináták, jelképek és szanszkrit feliratok. Az ENSZ nagyköveteként, meglehetősen gyakori jótékonykodásaival és világszeretetével korántsem nevezhetnénk őt sem maffiózónak, sem tömeggyilkosnak, netán pszichopata jellemnek. A viselkedése nem mutat sem devianciát, sem elítélendő magatartást. Családanya, komoly karrierrel, komoly és jelentős kezdeményezésekben való részvétellel.

A tattoo szó a tahiti tatu szóból származik, amely tulajdonképpen annyit jelent, hogy nyomot hagyni. Vagyis a számunkra jelentőségteljes események, élethelyzetek, személyek és helyszínek szimbólumait a testünkre varratni – bármilyen okból kifolyólag. A tetoválás lényege abban rejlik, hogy jelentése van a viselője számára. Nem a külvilág felé, nem a tetszeni akarás, vagy a divat változása miatt, hanem egész egyszerűen amiatt, mert számunkra a magunkon viselt motívumnak mély jelentősége van. Fontos kihangsúlyoznom, hogy számunkra, azaz a tetoválás viselője számára – a külvilágnak erről sokszor fogalma sincsen. Persze vannak, akik a megemlékezés egy formáját látják a különös mintákban, ők azok, akik számukra fontos személyek, események szimbólumait varratják magukra. Kutatók bebizonyították, hogy azok, akik valamiféle traumán estek át, majd az esemény hatására tetováltattak, sokkal könnyebben és gyorsabban tudták feldolgozni az eseményeket, mint azok a társaik, akik nem vettek tudomást a probléma jelentőségéről, azaz nem néztek szembe azzal.

A tetoválás számomra az önfejlesztés egyik jelképe. A múltbéli események hajlamosak befolyásolni a jelenlegi életemet, ezért fontos számomra, hogy emlékeztessem magam arra, hogy mi a célom, mit szeretnék elérni, vagy csupán arra, hogy egy-egy komoly mélypont után milyen ember vált belőlem.

Manapság oly gyakoriak a különféle kampányok a ducibb lányok védelmében, a más nemzetségűek, vagy bőrszínűek védelmében, a melegek védelmében, a deviáns viselkedést mutatók védelmében. Annak ellenére, hogy a világ igyekszik egy sokkal objektívebb látásmódot kialakítani, sajnos a tetovált emberekkel szemben még mindig rengeteg az ellenvélemény. Nem hiszem, hogy valakinek a személyiségére, az értékeire, vagy az életére következtethetünk egy-egy minta alapján. Egyáltalán milyen alapon alkotunk véleményt? Jogunkban áll, hogy előítéletesekké váljunk, diszkrimináljunk, lealacsonyítsunk, vagy éppen megalázzunk másokat azért, mert a testükön egy motívumot viselnek? Azért megszólunk bárkit is, mert van egy anyajegye, mert megvakarja az orrát, mert nehezen barnul le nyáron, vagy mert kirúzsozza az ajkait? Nem. És miért nem? Mert törvényszerű, hogy a saját testével mindenki azt tesz, amit akar. Ugye, még jó, hogy nem neked kell viselned a tetoválásomat, nem a te problémád lesz, hogy hogyan fogok festeni időskoromban, és ha netán meg is bánom, azzal sem neked kell törődnöd. Mégis elítéled – milyen alapon? Jogod van hozzá? Az előítélet lényegében egy ellenséges attitűd, melyben az az általános, hogy mindig valamely tévhiten, sztereotípián alapszik – nincsen reális magyarázata, érvekkel alátámaszthatatlan, lekicsinylő, melynek az alapja annyiban van, hogy az egyén egy adott csoport tagja – ezáltal azt feltételezik, hogy a csoportra jellemző tulajdonságokkal ő is rendelkezik. Miért, milyen tulajdonságok jellemzik a tetováltakat?

Az egyik legjobb barátnőm ma sikeres, boldog, kiegyensúlyozott kapcsolatban él, harmonikus az élete és megteremtett magának egy olyan világot, amiben jól érzi magát. Sokan felnéznek rá, szimpatikusnak tartják, vagy irigyek, féltékenyek rá. Sokan nem tudják, hogy a ruha alatt ő is tetoválást visel. Vajon megváltozna a véleményük? Miben lenne más az élete, amennyiben kiderülne, hogy tetovált? A sikeres munkahely már visszataszítóvá válna, az irigylésre méltó párkapcsolat undorító lenne, és a harmonikus élet devianciára utalna? Ugye, hogy nem?

Van egy jogász ismerősöm. Summa cum laude diplomával zárta a jogi kart, ma már a Dr. hivatalosan is a neve részét képezi. Folyamatosan fejlődik a szakmában, emellett önként kiáll a családon belüli erőszak jelensége ellen, áldozatsegítő munkát végez, és minden erejével azon van, hogy segítse az áldozatokat. Boldog, kiegyensúlyozott emberként tekintenek rá – sokan nem tudják, hogy az egész háta tele van tetoválva. Ezzel változott bármi az irigylésre és becsületreméltó életében? Ugye, hogy nem?

A tetoválás számomra mindazt jelképezi, amikor az életemben sikerült újradefiniálnom önmagam. Azokra a lépcsőkre emlékeztet és azokat a kontrasztokat mutatja meg, hogy hogyan lettem úrrá az akkori önmagamon, és hogyan változtam kemény munka és rengeteg idő alatt egy teljesen új emberré. Akárhányszor meglátom a tetoválásomat, erre emlékeztetem önmagam: Képes vagyok elérni bármit, legyen az karrier, siker, pénz, harmónia, boldogság, vagy egy teljes átváltozás – mert egyszer már sikerült, és akárhányszor megtehetem újra, és újra. És minden egyes újra kimondásával ismét a tetoválószékben találom majd magam, De hogy pontosan mit is jelképez, mi volt az az életesemény, amit jelent számomra, azt megtartom magamnak.

Ismételten egy idézettel zárom a hetet, Tammara Webbertől: “A tetoválások közlik azt, ami kikívánkozik belőlünk. Vagy elrejtenek olyasmit, amihez másoknak semmi közük.”

Ha tetszett ez a bejegyzés, kérlek nyomj egy like-ot a jobb oldalon található Facebook dobozban a Varázsdobozra, hogy azonnal értesülj a legfrissebb bejegyzésekről.

Hiszel a gravitációban? A gravitáció törvényét sosem kérdőjelezzük meg – elfogadjuk annak létezését, és még akkor is törvényként tekintjük, ha nem hiszünk benne, nem értünk vele egyet, vagy meg szeretnénk cáfolni: Hiszen a gravitáció tény, nem vélemény. Hasonlóképpen van ez a lelki törvényekkel is. Az anyagot Jack Canfield egyik előadásából vettem, ahol összeszedi nekünk a hét lelki törvényt, amelynek alkalmazásával sokkal eredményesebbek, kiegyensúlyozottabbak lehetünk.

Akkor lehetünk sikeresek, ha elfogadjuk ezeket a törvényeket, és e szerint élünk. A legtöbb ember tudat alatt is megcáfolja, vagy éppen szembemegy ezekkel a logikai következtetésekkel, törvényszerűségekkel, mely hosszú távon az életükre is kihatással van. Te vajon e szerint élsz?

1. Hogy mennyire érzed jól magad a bőrödben, a környezetedben, a világodban, a kapcsolataidban, vagy a munkahelyeden, annak mértéke mindig attól függ, hogy milyen mértékben érzed azt, hogy a te kezedben van az életed irányítása. Pszichológiai megközelítésben a belső és a külső kontrollt különböztetjük meg. Belső kontroll alatt értjük, amikor úgy gondolod, hogy a sorsodat, életedet, kapcsolataidat, beállítottságodat te magad irányítod, külső kontroll pedig az, amikor abban hiszel, hogy az életedre nincs befolyásod, külső tényezők és körülmények irányítják azt. Minél erősebb a belső irányítás érzete, annál jobban érzed magad, és annál inkább befolyásolod a saját életedet. Hiszen érzéseinket a gondolataink irányítják, és a tetteinket az érzéseink határozzák meg. A sikereinket, kudarcainkat, érzelmi világunkat mind a gondolataink befolyásolják, ezért fontos törekedned arra, hogy ezt a belső kontrollt minél inkább megerősítsd önmagadban. Ez a kontroll, irányítás tövénye.

2. A rossz tervezés a bukás megalapozása – mondja Jack az előadásán. Ez a pont visszavezethető az irányítás-kontroll tövényéhez, hiszen amennyiben pozitívan gondolkodunk egy-egy esetről, azaz a belső irányításunkkal igyekszünk befolyásolni, azzal hatással vagyunk a saját életünkre. A véletlen törvénye a külső irányítás egyfajta kivetülése. Ha hiszünk abban, hogy a véletlen műve az életünk, ha sorsunkat és életünket külső tényezők, a körülmények, a kormány, a párunk, vagy a szüleink befolyásolják, akkor egyenes út vezet minket a kudarchoz és a bukásokhoz. Fel kell ismernünk, hogy a véletlen, mint olyan, nem létezik. A véletlent akkor okolod, ha kicsúszott a kezedből az irányítás, ha kontrollvesztettnek érzed magad, így a változás helyett a legegyszerűbb a véletlenekre fogni a csalódásaidat.

3. A világegyetem alaptörvénye, és a világ minden történésének a kiváltója az ok-okozati törvény. A körülményeinket, életminőségünket gyakran okoljuk az eredménytelenségekért – nem volt rá lehetőségem, nem volt rá pénzem, nem voltam elég okos hozzá, több tudásra és tapasztalatra van szükségem. Pedig ha ezt a törvényt kivetítjük az előző pontokra, akkor tudjuk, hogy az ok mindig a gondolatainkban keresendő. Belső irányításunk és a gondolkodásunk az egyetlen olyan terület az életünkben, amelyre korlátlan hatalmunk van, amelyet kedvünk szerint befolyásolhatunk, alakíthatunk, irányíthatunk. A körülmények mindig a gondolatainkból fakadnak. Az ok mindig a gondolataink, a belső iránytűnk működése, hiszen a tetteinket – amelyek majd a körülményeket befolyásolják – mindig a gondolataink határozzák meg. Ki mint vet, úgy arat. – tartja a mondás, és milyen igaza van. Ha felismerjük és elfogadjuk a tényt, hogy a külső körülmények helyett a gondolatainkban keressük a hiba okát, mint kiváltó tényező, akkor már sokat tettünk az életünkért.

4. A gondolkodás, mint olyan, valóban pozitívan befolyásolja az életminőségünket, és azt, hogyan érezzük magunkat. Azonban akkor válhatunk száz százalékosan életünk kormányosává, ha a gondolataink önálló alakítása mellett megváltoztatjuk a meggyőződésünket is a világ dolgairól és az életünkről. A hit törvénye azt mondja ki, hogy az érzelmi elköteleződés és a magunkba – eredményeinkbe – vetett hitünk alapozza meg számunkra a sikert, és a céljaink megvalósítását. Amennyiben nem hisszük el, hogy képesek vagyunk valamire, elérhetünk valamit, vagy másképp is érezhetjük magunkat, akkor átsiklunk a lehetőségek felett. Ezt a pszichológia vakfoltoknak nevezni – ezek azok a területek, amelyek ugyan léteznek, de a hiányos vagy hibás meggyőződésünk miatt számunkra nem léteznek. Ezeket köznapi nyelven hívhatjuk önkorlátozó hiedelmeknek is. A legtöbb korlát valójában csak a tudatunkban létezik, a valóságban nem – de mivel kész meggyőződésünk, hogy a külső tényezők befolyásolnak minket, így a korlátokra is tényként tekintünk. Cselekedeteinket gondolataink, és belső hitünk irányítja. A hit megváltoztatja a valóságot. Menj szembe belső korlátaiddal és idővel megtapasztalhatod, hogy minél kevésbé veszel róluk tudomást, idővel elhalványodnak, végül teljesen eltűnnek.

5. Biztosan te is hallottad már, amikor valaki azt mondta, hogy megszerzem, amit akarok – tévesen. Hiszen nem azt szerezzük meg, amit akarunk, hanem azt, amit elvárunk magunktól. A magunk elé állított elvárások nem képlékenyek, tényként kezeljük őket, nem kérdőjelezzük meg a szükségességüket, vagy azt, hogy képesek vagyunk-e meglépni. Egyszerűen tudjuk, hogy a képességeink adottak, és elvárjuk magunkkal szemben, hogy meglépjük őket. Ezt hívják sikerorientált gondolkodásnak. Az elvárás törvénye megmutatja, hogy mindazt, amit elvárunk, azt képesek vagyunk teljesíteni – és teljesítjük is. Nem fordulunk meg, nem ütközünk akadályba, hiszen készpénznek vesszük, hogy ennek a törvénynek meg kell felelnünk. Sokan felnőttként is a szüleink elvárásai szerint élünk – mindegy, hogy azok negatív, pozitív, vagy kínzó elvárások. Egyszerűen azt gondoljuk – muszáj megfelelnünk. Fontos, hogy ezeket az elvárásokat (tehát a mások által és a magunk által állítottakat is) pozitív elvárásokra cseréljük. Amennyiben azokat a célokat, amelyekre vágyunk elvárásokba – méghozzá pozitív elvárásokba – fordítjuk, megalapozzuk önmagunk számára a sikert.

6. Ha jók voltunk fizikából, akkor tudjuk, hogy a tárgyak, az emberek, az érzések, a hangok a fények mind-mind vibrálnak, ezt hívjuk energiának. Az energia mindig kifelé terjed, ezt mondjuk az energiaveszteség folyamatának. Ha a fizikai törvényét átültetjük a valóságba, akkor pontosan láthatóvá válik a számunkra a tény, miszerint mi, emberként egy élő mágnesként működünk – hiszen a bennünk rejlő energia vibrálása kifelé hat. Ha összhangban vagyunk önmagunkkal, az érzéseinkkel, tudatosan irányítjuk a gondolatainkat, akkor az energiaáramlás szerint ezek a pozitív gondolatok kifelé sugároznak. Ezt hívják a vonzás törvényének. Pont ezért nagyon fontos, hogy ügyelj a gondolataidra, a reakcióidra, hiszen ezek a rezgések a környezetedet is befolyásolják.

7. Amilyen belül, olyan kívül. – fogalmazta meg a lényeget Jézus. Külső világunk lényegében tükör a belsőnkre. Jó példa erre, ha megvizsgáljuk kapcsolataink minőségét. A belső egészségünket megítélhetjük abból, hogy milyen a viszonyunk a családunkkal, a párunkkal, a barátainkkal, kijövünk-e a munkahelyen a kollégáinkkal, a főnökünkkel, hiszen mindezek a belsőnk kivetüléseid. Ez a megfelelés törvénye. A külső világra nincsen befolyásunk, mégis folyton ezen akarunk változtatni. Nem tetszik az alakom, az autóm, a hajam színe, a cipőm márkája, a kanapém, a telefonom, a víz minősége… Holott azzal, ha megváltoztatjuk a belső mivoltunkat, akkor a külvilág pontosan ezt az állapotot tükrözi majd felénk. Ha rendben vagyunk önmagunkkal, akkor az a kapcsolatainkon is egyből meglátszik. A belsőnkre (gondolatainkra, ezáltal érzéseinkre és tetteinkre) korlátlan hatalmunk van. Hát használjuk ki a hatalmat, hogy megváltoztathassuk az életünket.

Akkor lehetünk sikeresek, ha elfogadjuk a lelki tövényeket. 

Ha tetszett ez a bejegyzés, kérlek nyomj egy like-ot a Varázsdobozra a jobb oldali sávban található Facebook dobozban, hogy ne maradj le a legfrissebb bejegyzésekről.

Rengeteget beszélünk manapság az önbecsülésről, az önbizalom erősítéséről és az önszeretet lényegességéről. A lelkünkkel mélyebben foglalkozni, mint olyan, nagyon népszerű lett, főleg a spirituálisabb beállítottságú emberek körében. Valójában a téma mindig is jelentős volt, csak nem ismertük fel a jelentőségét. Ma már tudjuk, hogy az önbecsülés az, ami befolyásol a tetteinkben, az önérvényesítésben, a döntéseink meghozásában, valamint abban, hogy elérjük-e céljainkat, megvalósítjuk-e az álmainkat. Gyakran az önbecsülés fogalmát úgy azonosítjuk, mint valami más, távoli dimenziót, amely csak egyes emberek fejében létezik, ezért sokszor nem érezzük szükségét komolyan foglalkozni vele.

Az önbecsülés lényegében a magunkról alkotott kép, a véleményünk saját magunkról. A fogalom nagyon szubjektív, hiszen valójában nem azt takarja, akik vagyunk, hanem amit hajlandóak vagyunk elfogadni önmagunkból. Így kialakítunk egy olyan képet, amelyet saját magunknak látni engedünk, minden más nem létezik számunkra. Ezért van az, hogy sokszor a mások által alkotott véleményeket nem értjük, nevetségesnek tartjuk, hiszen olyan területre világít rá, amelyről mi nem veszünk tudomást, nem létezőnek ítéljük. A helyes önbecsülés, amely az egészségi és szellemi állapotunkat befolyásolja akkor alakul ki, ha ez a magunkról alkotott kép közel áll a valósághoz.

Az önbecsülés nem a természet ajándéka, nem veleszületett tulajdonság, magunkban kell kialakítani azt, és törekednünk kell önmagunk objektív megítélésére. Hiszen akiknek alacsony az önbecsülésük, azok nem képesek magukra, ún. erőforrásként tekinteni – tehát az önmegvalósítás, a céltudatosság, vagy a harmonikus lelki-testi egyensúly kialakítása is akadályokba ütközik, mely hosszútávon negativizmushoz, beletörődéshez, sőt, egozimushoz vezet. Az egoizmus lényegében az alacsony önértékelés kivetítése. Tipikus esete, amikor az egyén nem képes önmagáért és a tetteiért felelősséget vállalni, másokra hárítja önnön hibáit, hibáztat másokat és a külső eszközökben keresi a megerősítést. Ilyenkor válik rendkívül fontossá az autónk márkája, a cipőnk ára, vagy éppen a külső kinézetünk – tehát azt a látszatot próbáljuk kelteni, hogy minden rendben van, céltudatosak vagyunk, megvalósítjuk a terveinket és ezzel együtt önmagunkat is. Ám ezzel az a baj, hogy az önbecsülés valójában nem külső eredmények függvénye. Gondoljunk csak a Reszkessetek betörők gyereksztárjára. Sikeres színész, magas fizetéssel, társadalmi elismertséggel és látszólag megfelelő önbizalommal – mégis felnőttkorára komoly drog, és alkololproblémák kereszttüzébe került.

Az önbecsülés hiányának első lépése az önvád, az önmagunk negatív megítélése, a negatív gondolatok – melyek önkorlátozó hiedelmekhez, belső gátakhoz és hosszútávon fixációkhoz vezetnek, amikor a személyiségfejlődésünk egy ponton megreked, és nem tudunk továbblépni. Csúnya vagyok. Buta vagyok. Nekem ez úgysem sikerülhet. Félreértenek. Képtelen vagyok a normális párkapcsolatra. Képtelen vagyok felnevelni a gyermekem. Engem senki sem tisztel. Nem vagyok szerethető. Örökre magányos leszek. A berögződések, a negatív gondolatok, amelyek időről-időre felbukkannak, mind a bennünk lerakódott fixációk következményei – a hitetlenség, az, hogy nem bízunk magunkban, és nem hisszük el, hogy képesek (és érdemesek!) vagyunk a többre, a jobbra.

Az önszeretettel megalapozzuk az egészséges önfejlődést, amely hosszútávon növeli az önbecsülésünket. Az egoizmus nem keverendő össze mindezzel, hiszen az egoizmus pont a negatív önértékelés, az alacsony önbizalom és az önvád következménye. Az egészséges önbecsülés alappillére az önbizalom, a magunkba vetett hit, és a magunkról alkotott kép. Ha ezekre odafigyelünk, akkor átalakíthatjuk az önbecsülésünket is, egyfajta ráhatásos módon. 

Vállald a felelősséget!

Korábban már írtam róla, és azóta is rendkívül fontosnak tartom, hogy felismerd, a saját életed minden mozzanatáért és eleméért te vagy a felelős. Ezért elengedhetetlen lépés, hogy felelősséget vállalj önmagadért, a tetteidért, mindazért, ami történik veled az életben. Hiszen az eredmények a te múltbéli döntéseidnek a következményei. Nézz csak körül a környezetedben – milyen a ruhád, az alakod, az autód, a hajszíned? Mind mind a korábbi önmagad döntéseinek és eseményekre való reakciójának a következményei. Ha ezt a tényt képes vagy elfogadni, akkor megalapozod, hogy a jövőben önmagad számára kedvező döntéseket hozz meg, amelyek sikerélményhez vezetnek, és megalapozzák az önmagadról alkotott pozitív, objektív képet.

Engedd el a múltat!

Közhelynek tűnhet, de ahhoz, hogy a belső gátakat feloldd, meg kell szabadulnod a múltadtól. Az előző pontot felhozva azt vallom, a felelősségvállalás itt is elengedhetetlen, de önvád és szégyenérzet helyett érdemesebb a levont tanulságokra koncentrálni. Ha a múltban téged ért sérelmeket és kritikus megjegyzéseket gyakran kivetíted magadra, az beépülhet a személyiségedbe, egyfajta bevésődést okozva ezzel a tudatalattiba, amely folyamatos kihatással lehet az életedre és a jövődre. Fogadd el, hogy akkor, abban a helyzetben arra voltál képes, és megtettél minden tőled telhetőt, amire akkor lehetőséged nyílt (mert van, hogy utólag másképp értékeled a helyzetet) hiszen azok a látásmódok, ahogyan jelenleg megítéled a helyzetet, újabb tapasztalatszerzés és egy másik lelkiállapot függvénye.

Bocsáss meg magadnak!

A perfekcionizmus, mint olyan, az önbizalomhiány kialakulásának egyik legfőbb forrása. A múltbéli tetteid és reakcióid önmagadnak való megbocsájtása egy nehéz feladat, ám meg kell tanulnod, hogy a hibák után az önvád helyett a tanulságra koncentrálj. A maximalizmus, a tökéletességre törekvés egyenes út a bukáshoz. Hiszen ha folyton a tökéletességre törekszel, akkor valószínűleg mindig többet és többet vársz majd el önmagadtól, amely egy idő után frusztrációt és szorongást okoz. Gondolj magadra úgy, mintha a legjobb barátod lennél. Neki megbocsájtanál, ha valami nem sikerül tökéletesen? Mit mondanál neki, ha hibázott? Elítélnéd érte, vagy vádaskodnál?

Légy önző!

Az önzőséget nem soroljuk a pozitív tulajdonságok közé, ám a megfelelő önérvényesítéshez szükség van rá. Ha folyton másokat helyezel magad elé, háttérbe szorítva a saját fejlődésedet, a céljaidat, akkor sosem fogsz egyről a kettőre jutni. Nem kötelességed magadat háttérbe szorítani. Az egészséges önzőség az ember veleszületett tulajdonsága, de idővel az önbizalomhiány és a hitetlenség lealacsonyítja a fontosságát. Az életben természetesen szükség van kompromisszumokra – főként az emberi kapcsolatok terén -, de ez nem jelenti azt, hogy a saját szükségleteidre nem kell figyelmet fordítanod. Ismerd fel, hogy ahhoz, hogy a környezetednek segíteni tudj, vagy hogy támogasd a szeretteidet, elengedhetetlen, hogy elsődlegesen a saját igényeidnek felelj meg. Az egészséges önzőség nem azt jelenti, hogy minden más elé helyezzük önmagunkat, fel kell ismernünk a tényt, hogy ahhoz, hogy egészséges testi-lelki kapcsolatokat alakítsunk ki, feltétlenül rendben kell lennünk önmagunkkal.

Sikeres vagyok!

Ha máshol nem is, az iskolában biztosan hallottad már az osztálytársaidtól, vagy a tanáraidtól, amikor megdicsértek egy-egy jó osztályzatért, vagy kiemelkedő teljesítményért. Hányszor mondtad, hogy jaj, semmiség, vagy hogy csak szerencsém volt? Ha valaki pozitív megerősítést ad az aznapi öltözékedről, hogyan reagálsz? Jaj, dehogy, csak akciós volt. A tied sokkal szebb. Nekem annyira nem is tetszik… Ahelyett, hogy azt mondanánk, köszönöm, félünk attól, hogy esetleg negatív képet alkotunk mások szemében azzal, ha elismerjük a kiválóságainkat. Meg kell tanulni büszkének lenned a sikereidre. El kell ismerned magadnak, hogy sikerült megvalósítanod egy célt, megvenned az álomautót, vagy hogy pozitív eredményt értél el a munkahelyed számára. Emlékeztesd magad rá, hogy képes voltál sikerre vinni a terveidet, hiszen a motiváció, mint olyan, szintén elengedhetetlen az egészséges önbecsüléshez. Ismerd el a pozitív tulajdonságaidat, és ne félj büszkének lenni önmagadra.

Ha tetszett ez a bejegyzés, kérlek nyomj egy like-ot a Varázsdobozra a jobb oldali sávban található Facebook dobozban, hogy ne maradj le a legfrissebb bejegyzésekről!

Te kit hibáztatsz az önkorlátozó hiedelmeidért? A szüleidet, az akkori osztályfőnöködet, vagy a szomszéd nénit? Pontosan meg tudod mondani, hogy azért vagy sikertelen, feszült, frusztrált, mert a múltadban olyan események részese voltál, amelyek kihatással vannak a jelenlegi életedre? Valójában a bűnbak az agyadban keresendő. Hogyan írhatod át a bevésődött emlékeket?

Kutatók bebizonyították, hogy a memóriád nem emlékeket tárol, hanem érzelmeket. Ha felidézel egy képet, vagy egy megtörtént eseményt, akkor feltételezed, hogy az agyadban végbemenő folyamatok idézik elő azokat az érzéseket, amelyek szorongást, félelmet, szomorúságot, vagy éppen boldogságot, és jókedvet váltanak ki. Valójában a dolog fordítva működik. Ha felidézel egy emléket, akkor az agyad rögtön érzelmi üzemmódba kapcsol, majd az érzelmekhez társítja a képeket. Ezt egyfajta asszociációs játékként is értelmezhetjük. Pont ez az oka annak, hogy előfordulnak olyan képek a fejedben, amelyek hiányosak, pontatlanok, hiszen az agyad úgy választja ki az érzelmekhez társított vizualizációt, hogy azok harmóniában legyenek egymással. Ugye te is nosztalgiáztál már a barátaiddal, amikor azzal szembesültél, hogy egy-egy közös élmény felidézése során mindenki másképp emlékszik az eseményekre?

Az agykéreg tartalmazza a tudatos ént, tehát azt a területet, amelyet akár józan paraszti észnek is hívhatunk. Itt mennek végbe a logikai folyamatok, a levont következtetések, tehát mindaz, amelyet tudatosan gondolsz. Rögtön a kéreg alatt nem sokkal található az ún. lambikus réteg, amely a tudatalatti szintjét képviseli. Már maga az elnevezés is érdekes, hiszen a tudat (agykéreg) alatti részről (hiszen anatómiailag a lambikus szint a kéreg alatti területen helyezkedik el) beszélünk. Itt tárol az agyad minden olyan információt, amely folyamatosan kihatással van az életedre. Az agykéreg szelektív működést mutat. Akadnak olyan események, amelyek jelentéktelenek számodra, így az agyad egyszerűen “elfelejti” őket, de a fordítottja is igaz – olyan események hatására, amelyek komoly érzelmi reakciót váltanak ki belőled, netán hosszútávú hatással vannak az életedre, a tudatalattidban raktározódnak. Sokszor nem is vagy tisztában azzal, hogy milyen emlékeket tárol ez a terület, hiszen ezt tudatosan nem lehet a felszínre hozni. A problémát az okozza, hogy az itt tárolandó információk folyamatosan hatással vannak a gondolataidra, arra, hogy hogyan érzed magad, és bizonyos esetekben ezek az emlékek befolyásolnak – mindezt úgy, hogy tudomásod sincs róla.

Biztosan láttál már a filmekben (vagy akár magad is részt vettél) hipnózist, amikor a páciens mély tudatszintre kerül. Butaságnak tűnhet, ám ha jobban megszemléljük a kérdést, akkor egy valóságos, és hatékony dologról van szó. Ezzel a módszerrel például az egyén képessé válik arra, hogy bepillantást nyerjen a tudatalattijába, azaz mindazokra az információkra fény derül, amelyet az évek során az agy a legmélyén elraktározott. Gyakran előfordul, hogy egy-egy szorongásos betegség, a döntésképtelenség, egészségügyi problémák forrása származik innen. Ide sorolhatjuk a gyerekkori traumákat, a kudarcokat, azokat az eseményeket, amelyek negatívan befolyásolnak érzelmi síkon, és amelyek hosszútávon frusztrációt váltanak ki. Mindannyian érztük már azt bizonyos környezetben, helyzetben, vagy egy egyénnel kapcsolatban, hogy gyakorlatilag ok nélkül kezdünk szorongani, feszültté válunk, és magunk sem tudjuk az okát. 

Vegyünk példának egy oly gyakori eseményt. Azok a felnőttek, akiket gyermekkorukban bántalmaztak, netán elhanyagoltak, ezeket az emlékeket eltárolják az agykéreg alatt – mindezt nem tudatosan. Ezekben az esetekben gyakori a felnőttkori szorongás, a frusztráció, a család fogalmától, vagy éppen a gyerekszüléstől való idegenkedés, az a befolyás, amelyet más családok közeli ismerete válthat ki. Mélyebb szinten akár a párkapcsolatok sikertelenségében, vagy az emberi kapcsolatok és a szocializáció megtagadásában is kivetülhet a probléma.

A bevésődés szó számodra is ismerős lehet, ha nyomon követted az Alkonyat sorozatot, azonban most egy kicsit mélyebbre ásunk. A bevésődés fogalma Konrad Lorenz nevéhez fűződik, amely hasonlóan működik, mint Jake és Renesmee esetében. Ez a gyakorlatban nagyjából úgy működik, hogy életünk egy-egy eseménye bevésődik a tudatalattinkba, amely akár az egész életünk során kihatással lehet ránk és a szellemi fejlődésünkre. Innen származnak azok a gondolatok, miszerint én nem vagyok jó semmire, nekem úgysem sikerülne, kövér vagyok és csúnya és általad is ismert társai.

Egy jó barátom rendkívül szeretett gyerekkorában rajzolni, de egy cinikus rajztanár egyetlen mondattal elintézte, hogy soha többé ne fogjon ceruzát a kezébe. Ismerek olyat, aki minden erőfeszítése ellenére azért nem tudott lefogyni a számára elfogadható testsúlyra, mert édesanyja egyszer egy megfelelő lélektani pillanatban azt mondta: kislányom, te kövér vagy, ez ellen nincs mit tenni. Van, aki minden párkapcsolatában alul választ, mert “soha nem fog magának rendes társat találni”. (lifegarden.hu)

Hogyan változtasd meg a múltat?

A tudatalatti (és maga az agy egésze) hasonlóan működik, mint a mai modern számítógépek. Úgy programozzuk be őket, ahogyan akarjuk. Amikor beállítod az ébresztőt a telefonodon, vagy beállítasz egy új asztali háttérképet, lényegében a saját igényedre szabod az elektromos kütyüket. Az agyaddal mindezt hasonlóan megteheted, bár itt azért jóval bonyolultabb rendszerről beszélünk. Ahhoz, hogy átprogramozd a tudatalattid által tárolt hiedelmeket (melyek önkorlátozóak), elő kell hoznod azokat az emlékeket, amelyek kihatással vannak a jelenlegi életedre. Ez azért nehéz, mert nem szívesen idézünk fel számunkra kellemetlen emlékeket – és ugye ahogy azt korábban tárgyaltuk, az agyad nem a képekre, hanem az érzelmekre emlékszik, így a dolog csak úgy működik, ha felidézed mindazokat az érzéseket, amelynek következményei kihatással vannak a gondolataidra, az életedre.

Ha belül képes vagy újraélni egy élményt, akkor immáron nagyobb tapasztalattal, a szükséges eszközök meglétével vértezheted fel az akkori önmagad – ne feledd, nem az a cél, hogy kitaláld, mit és hogyan kellett volna tenned, hanem hogy újrajátszd a fejedben az eseményeket abban a meglátásban, ahogyan jelenleg tennéd. Tehát lényegében átírod a fejedben a múltat, ezáltal a bevésődött információkat is átformálod, egy számodra előnyösebb, pozitív élménnyel. Az agyad nem tesz különbséget múlt és jelen között – bebizonyították, hogy egy múltbéli esemény felidézése során a jelenben ugyanazok az idegpályák lépnek működésbe, mint amelyek az adott esemény során a múltban beindultak. Ha újraéled az akkor történt eseményeket, akkor az agyad képes azt átszínezni, így a tudatalatti rétegben feloldhatóak az általa tárolt önkorlátozó hiedelmek, a negatív kihatás, ezzel pedig hosszútávon oldhatod a belső feszültséget, és a gondolatok korlátozó erejét.

A meghatározó élmények átírásával megváltoztathatjuk a jelenről alkotott képünket, így hosszútávon pozitívan befolyásolja majd a jelenlegi életünket, és a gondolatainkat.

Ha tetszett ez a bejegyzés, kérlek likeold a Varázsdobozt a Facebookon – nyomj egy tetsziket a jobb oldalon található FB dobozban, hogy azonnal értesülj a legfrissebb bejegyzésekről.

Vajon mi különbözteti meg a sikeres embert az álmodozótól? Vajon hogyan befolyásolja az életedet a problémacentrikus, vagy éppen a célorientált gondolkodás? Hogyan tágítsd a saját határaidat, és hogyan küzdj meg az önkorlátozó hiedelmeiddel? Te képes vagy legyőzni önmagadat?

Az emberi léleknek természetes igénye a valamihez való kötődés. Kötődés a jelenlegi lakhelyünkhöz, a családunkhoz, a szeretteinkhez, a megszokott munkahelyünkhöz, a kényelmes ágyunkhoz, mindahhoz, ami a jelenlegi életünk részét képezi. Pont ez az oka annak, hogy abban az esetben, ha rájövünk, hogy az életünk egy területén valami nem stimmel, nem okoz már boldogságot, vagy kényszerként tekintünk rá, még akkor is nehezen lépünk tovább és változtatunk a jelenlegi helyzetünkön. A problémacentrikus gondolkodás egyik alapvető jellemzője a hárítás, mint olyan, valamint a tagadás. Hétköznapi nyelven fogalmazhatnánk úgy is, hogy siránkozunk.

Biztosan te is ismersz olyan embert, aki folyamatosan panaszkodik – a családjára, a párkapcsolatára, a főnökére, a munkahelyére, vagy az autójára. De még nem tisztázta sosem a félreértéseket a házasságában, nem ült le tárgyalni a főnökkel, nem váltott munkahelyet, vagy még mindig nem csináltatta meg az autót, esetleg cserélte le egy másikra.

A problémacentrikus gondolkodással az a baj, hogy a megoldás keresése helyett a problémára koncentrál, így a változáshoz vezető út véget ér annál a felismerésnél, hogy azt mondod, ez nekem így nem jó, hosszútávon ez már nem szolgál engem.

A legtöbbször azért nem vagyunk képesek változtatni az életünkön, mert félünk. Az ismeretlentől való rettegés szorongást okoz, amely olykor sokkal erősebb, mint az igény a változtatásra. Ezekkel gyakran együttjár az önbizalomhiány, a hitetlenség, és az önkorlátozó hiedelmek, amelyek elhitetik velünk, hogy nem vagyunk képesek a jobbra, a teljesebbre, ezért nem teszünk semmit annak érdekében, hogy a kezünkbe vegyük az életünket, és elkezdjünk felelősséget vállalni önmagunkért, és az életünkért. Azt gondoljuk, a sorsunkat külső tényezők irányítják – mereven ragaszkodunk ahhoz a hithez, hogy a változást a velünk történt események idézik elő, és kényszerítenek minket a haladásra. Ez a tipikus példája annak, ha szereted elhárítani a felelősséget magadról, és nem teszed meg a szükséges lépéseket, hogy a boldogságodat hosszútávon is megalapozd. Miért? Mert félsz a bukástól, az akadályoktól, attól, hogy szembe kell menned az elméd hiedelmeivel, az önbeteljesítő jóslatokkal és a félelmekkel, bele az ismeretlenbe. Ezért inkább ott maradsz, ahol vagy. Ülsz továbbra is a sötét gödörben, hiszen ez biztonságos, ez kényelmes, még akkor is, ha belül valami másra vágysz.

Pszichológiai szaknyelven a kontempláció szakaszában ragadsz meg. Ez az a pont, amikor felismered, hogy ami most van, az nem szolgálja a fejlődésedet hosszú távon, akadályt állít a boldogságod útjába – de kényelmes, biztonságos, és tartósságot ad számodra, így ugyan igényed van a változásra, de nem akarsz lépni. Hatásos, ha felismered, hogy igazából a kulcs a változáshoz a te kezedben van – bármikor dönthetsz úgy, hogy nekivágsz az ismeretlennek, legyőzöd a saját magad alkotott korlátokat, és teszel azért, hogy boldogabbá válj, ám az akarat hiányában mindez kudarcba fullad.

A változásokról a legfontosabb törvényszerűség az, hogy mindig előre visz. Mindegy, hogy ez a változás pozitív, vagy negatív irányba sodorja az életünket, mindenképpen fejlődünk általa. Hasonlóképpen mondhatjuk el azt is, hogy egy változás előidézése mindenképpen kockázattal jár – és azzal, hogy le tudod-e győzni önmagadat. Amikor már felismerted azt, hogy valami nem jó, valami nem okoz boldogságot, sőt, mi több kényszerként tekintesz rá, akkor már tudod, hogy igényed van a változásra. Ez a kezdeti lépés adja meg a lehetőséget arra, hogy felismerd, mi is az valójában, ami visszatart. Abban egyet érthetünk, hogy a visszatartó tényező minden esetben a félelem. Mi van ha… Mi lesz, ha nem jön össze… Mit teszek, ha… Ha sikerült felismerned, hogy pontosan mi zajlik le a fejedben akkor, amikor elhatározod, hogy változtatsz, és mi az, aminek hatására beindul a vészcsengő, ami azonnali megtorpanásra buzdít, akkor tudhatod, hogy hol a kulcs a határaid átlépéséhez. 

A változás mindig buktatókkal teli. Akadályokba ütközhetsz, melyekre nem számítasz, mélypontokkal találkozhatsz, amelyekből ki kell kecmeregned. A legfontosabb, hogy ezekre ne kudarcként tekint. Emberi mivoltunknál és gyakorta alacsony tudatszintünknél fogva hajlamosak vagyunk általánosítani. Az akadály – kudarc, a bukkanó – lezárt útszakasz. Holott némi fantáziával, és önmagunkba vetett hit segítségével ezek az akadályok leküzdhetőek, amelyek tovább szolgálják a fejlődésünket.

Az önmagunkba vetett hit, és az elegendő önbizalom ahhoz, hogy képesek vagyunk változtatni a saját életünkön, a felismerés, hogy a felelősség a mi kezünkben van, és a tudat, hogy átvesszük a kontrollt a sorsunk felett ijesztő lehet. Ám enélkül sosem lehetünk részei annak az életnek, amelyben boldogulunk.

Az alábbi idézetet egy Eminem szám elején hallottam, és azóta is megragadt bennem. Ezzel a gondolattal zárom a hetet. 

Look, if you had, one shot, or one opportunity
To seize everything you ever wanted. In one moment
Would you capture it, or just let it slip?

(Nézd, ha lenne egy esélyed, egy lehetőséged
Hogy elérj mindent amire valaha vágytál – egyetlen pillanat
Megragadnád, vagy hagynád hogy kicsússzon a kezeid közül?)

Ha tetszett ez a bejegyzés, kérlek nyomj egy like-ot a jobb oldalsávban található Facebook dobozban, hogy ne maradj le a legfrissebb bejegyzésekről.