Nemrégiben megnéztem egy interjúsorozatot, amelynek alanyai ismert celebek/hírességek – őszintén beszélnek az életükről, a nehézségekről, az önmagukkal való viszonyukról és a belső küzdelmeikről. A 25 perces sorozatok láttán felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mennyit tudunk azokról az emberekről, akiket nap, mint nap a tévében látunk, vagy talákozunk velük a magazinok címlapján téves benyomást alkotva róluk.
Pszichológusok szerint a változás olyan folyamat, amelyet inkább befolyásolnak külső tényezők, események, mint a saját magunkba vetett hit, és a változásra törekvés. Ez a fajta fejlődés sosem folytonos – inkább szaggatott, időszakos vonal mentén megy végbe. A szocializációs folyamat az ember első 25 évében tart. Ezután már kialakulnak az alapvető, egyént meghatározó személyiségjegyek, melyek az évek során nem változnak, csupán átalakulnak, háttérbe szorulnak, vagy éppen előtérbe kerülnek. A fejlődéslélektan szakemberei arra a következtetésre jutottak, hogy az emberek életük során folyamatosan változnak, kisebb-nagyobb mértékben, sokszor szembetűnő formában, sokszor csak belső lelki vívódások tekintetében.
Pontosan emlékszem azokra az eseményekre, amelynek hatására jelentősen megváltoztam. Ebből általában a környezetem semmit nem érzékelt – a hozzám legközelebb állókat is beleértve, mint például a családom, vagy a barátaim. Mindig lesznek, akik másnak látnak – nem azért, mert más vagyok, hanem mert a környezetem olyannak lát, amilyennek látni akar. Még a mai napig is vannak olyan élményeim, amikor a szüleim az évekkel ezelőtti (sőt, gyermekkori) tulajdonságaimat igyekeznek rámvetíteni, mely bevallom, sokáig felbosszantott. Aztán rájöttem, hogy egyáltalán nem érdekem az, hogy bebizonyítsam másoknak azt, hogy megváltoztam – hiszen minek?
Korábban egy bántalmazó kapcsolatban éltem – bár több, mint egy évre volt szükségem, hogy ezt beismerjem magamnak. A lelki bántalmazást a pszichológusok párhuzamba állítják a családon belüli erőszakkal, a munkahelyi mobbinggal, vagy éppen a fizikai bántalmazással – annyi különbséggel, hogy egy olyan jelenségről beszélünk, amelyet nem tehetünk mérlegre, nem mérhetjük meg egy vonalzóval, hiszen jellegzetessége, hogy sokszor az elszenvedő egyének sincsenek tisztában a helyzetükkel.
Alig másfél év leforgása alatt építettem le az életemet (és direkt írom ezt – hiszen egy agresszor-áldozat viszonyban mindkét félnek hasonló szerep jut – instabilitás, önbizalomhiány, megfelelni akarás és a szeretetéhség) olyannyira, hogy az elmúlt egy évben gyakorlatilag újjá kellett építeni önmagamat.
A valósággá vált álom pillanatok alatt tört darabjaira, úgy, hogy én ebből semmit nem vettem észre. Külső szemlélő számára az életem maga volt a tökély, miközben én teljesen magamra maradtam, önbizalom, önbecsülés és a magamba vetett hit nélkül. Szégyelltem magam azért is, hogy létezem. Úgy éreztem, bármennyire is igyekszem, képtelen vagyok bárkinek is megfelelni. Akkor még nem tudtam, hogy mennyire butaság volt egyáltalán megpróbálni, hogy bárkinek is megfeleljek – hiszen egyetlen embernek kellett volna, önmagamnak, aki már akkor nagyon messze volt.
Hiszen én üresfejű vagyok, mert kecsesen tartom a kezem. Engem lenéznek, mert a könyökhajlatomban tartom a táskámat. Tömegcikk vagyok, mert egy hétköznapon a farmer-póló kombinációhoz egy magassarkút választottam. Igénytelen vagyok, mert koszos maradt az egyik tányér. Hülyét csináltam magamból, mert átfestettem a hajam színét. Elmebeteg vagyok, mert sírtam, amikor megnéztem egy videót egy zsiráf meggyilkolásáról. Hiszen én túlérzékeny vagyok. Ostoba vagyok. Buta vagyok. Jobb, ha sosem szülök gyereket, hiszen a gyermekem szégyellné magát miattam. Mert tönkretesztem mindenkinek az életét magam körül. Mert semmirekellő vagyok. Mert a szüleim szégyellhetnék magukat, amiért megszülettem. Mert semmire sem vagyok jó. Mert engem senki nem akar megismerni. Mert rám soha senkinek nem lesz szüksége. Mert én teher vagyok mások számára.
Egy idő után az önbecsülésem olyannyira leépült, hogy tudattalanul is elkezdtem leépíteni a szociális kapcsolataimat. Nem volt kedvem beszélni a barátaimmal – ha beszéltem is, inkább az ő életük történeteit hallgattam, mert féltem, ha az enyémről kellett beszélnem. Igyekeztem a tökéletesség képét festeni, még akkor is, ha már hetek óta szólni sem volt kedvem. Elhittem magamról, hogy semmire sem vagyok érdemes, ezért nem is próbálkoztam a céljaim megvalósításával. A régi álmaim a semmibe vesztek – köddé foszlottak, és a korábbi ambícióim halvány emlékekké váltak. Hajnalig bámultam a szoba fekete plafonját éjszakánként, de már kora reggel felébredtem. Kétségbeesetten igyekeztem meglátni mindenben a szépet, a jót, de minden érdektelenné vált számomra. Teljesen kiürült a lelki raktáram, és már nem volt hová nyúlni. Volt, hogy órákig csak bámultam magam elé, és kerestem valahol magamban azt a lányt, aki egykor voltam.
Nem tudtam, pontosan mit kéne tennem, de azzal tisztában voltam, hogy ha nem kapaszkodok meg mindenben, amely számomra egyszer fontos volt, akkor a lejtőnek sosem lesz vége – lépnem kellett valamit. Képtelen voltam bárkinek is beszélni a helyzetemről (amely azóta is így van), mert magam sem tudtam, pontosan hol tartok. Önmagamat hibáztattam mindenért. Úgy éreztem, teljesen magamra maradtam, és már nincs ajtó, amin kopogtathattam volna. Tudtam, hogy egyetlen módja van annak, hogy ne maradjak magamra – ha nem adom fel a lelki függőségi viszonyt, hiszen akkor úgy éreztem, erre van szükségem az életbenmaradáshoz. Akkor még nem tudtam, hogy a függőség és a kétségbeesett kapaszkodás is a leépülésem egyik következménye volt.
Végül döntöttem, és a makacsságom és a csak azért is megmutatom hozzáállásom átsegített a mélyponton. Kis kapaszkodókon igyekeztem visszamászni az új önmagamhoz – immáron több kitartással, türelemmel és hittel felvértezve, mint bármikor. Felismertem, hogy kizárólag rajtam múlik, ha újra át akarom venni a kontrollt. Felismertem a helyzetben a saját felelősségemet, és abban a percben, amikor rájöttem, hogy egyedül én vagyok a felelős azért a helyzetért, amelyben vagyok, rájöttem arra is, hogy egyedül én vagyok az, aki előidézheti a változást. És ez volt az a pont, amikor…
Megtanultam felelősséget vállalni a saját életemért. Lefektettem az alapokat, miszerint a saját döntéseim befolyásolják a jövőm eseményeit. Rájöttem, hogy a következmények kizárólag az én reakcióimon múlnak – átvettem a sorstól az irányítást. Már nem félek felvállalni önmagamat, hiszen rájöttem, a boldogság nem azon múlik, hogy mások megerősítenek-e a döntéseimben. Nem akarok mindenáron egyetértést nyerni. Hagyom, hogy rámvetítsenek korábban tapasztalt viselkedési formákat, és ez egyáltalán nem bosszant fel. Már nem hagyom magam befolyásolni, hiszen beláttam, én vagyok az egyetlen, aki meg tudja határozni, mi az, ami hosszú távon szolgálja a fejlődésem, és mi az, ami hátráltat. A véleményekre nem útmutatóként, hanem megfontolandó, ám nem minden esetben követendő tanácsnak tekintem. Nem kérek bocsánatot a tulajdonságaimért. Nem kérek bocsánatot a jelenlétemért, a létezésemért. Elfogadom, hogy vannak, akik nem szeretnek. Nyitott vagyok az új élményekre, és hálás vagyok mindazért, amely számomra a jelenlegi valóságot jelenti, ahelyett, hogy folyton többre vágynék. Nyitott vagyok az emberekre, és nem félek felvállalni önmagamat. Hiszem, hogy én is szerethető vagyok. És főként nem haragszom többé magamra.
Egyetlen percig sem bánom mindezt, és köszönettel tartozom a sorsnak a tapasztalatokért, hiszen így egy sokkal értékesebb emberré válhattam – aki több, mint eddig bármikor.
A Nők Világa Alapítvány áldozatsegítő munkájával igyekszik felhívni a figyelmet. Tegyél ellene! Részletek a weboldalon, és 0-24-ben hívható lelkisegély telefonszámon: 06-80-20-55-20
A pszichológiai erőszak a lélek kínzása: kötekedés, fenyegetés, becsmérlés, megalázás.
Alapvető érzelmi igények és szükségletek megtagadása, barátoktól, munkától, családtól, kedvenc foglalatosságoktól való elszigetelés vagy eltiltás, féltékenység, a nő önbizalmának módszeres lerombolása, elzárkózás a problémák közös megbeszélésétől, a nő állandó hibáztatása, értéktárgyainak összetörése, tárgyak összetörése/dobálása/csapkodása, fegyverrel való fenyegetőzés, félelmet keltő viselkedés (dühödt nézés, üvöltés), támadó faggatózás, életveszélyes/ijesztő autóvezetés, telefon és egyéb kommunikációs csatornák lezárása, telefonon való állandó ellenőrzés, nő zsebeinek/táskájának átkutatása. (forrás)
