Mi ez? A Vigyázz! Kész! Posztolj! mozgalom Szilvi fejéből pattant ki, azzal a céllal, hogy a magyar bloggerközösséget még jobban összehozza (a blogját és a kihívás leírását alul találod). A kezdeményezés lényege, hogy a tagok kéthetente egy bizonyos témáról elmélkednek, ami előre megadott, ezzel egyfajta közösségi programot alkotva, amely amellett, hogy összetartja a közösség tagjait, az olvasóknak is szórakozási lehetőséget kínál. Most, hogy én is csatlakoztam a programhoz, hétről hétre megosztom veletek az elmélkedéseimet. A program posztjait a “vigyázz-kész-posztolj” címke alatt és a menüben is megtalálhatod. Ha érdekel a program, vagy csatlakoznál, Szilvi honlapján érheted el a szükséges információkat ide kattintva.
Mindig is vágytam egy kisállatra. Sokáig macskapárti voltam – nagyon szerettem volna egy cicát (érdekes módon viszont kutyára sosem vágytam). Amíg a szüleimmel éltem, ügyelnem kellett arra, hogy az ő igényeikhez is igazítsam a kisállattartás iránti vonzódásomat, hiszen egy állat a családban nem csak engem érint. Amikor különköltöztem, továbbra is fontolgattam egy kis barát beköltöztetését az otthonomban, de rengeteg ellenérv csapongott a fejemben. Sétáltatás: Belefér-e vajon az időmbe, és mi lesz, ha a munkámból adódóan nem tudok elég időt szánni erre a tevékenységre? Vajon itthon hagyhatom-e egyedül, amíg én dolgozom? Lesz elég időm törődni vele, nevelgetni és szeretgetni? Anyagilag mennyit tudok szánni rá havi szinten – hiszen egy állat gondozása költségekkel is jár? A lakásom berendezése idomul-e egy választott állat igényeihez? Hogyan fogom megóvni a bútoraimat? És vajon van-e bennem elég felelősség ahhoz, hogy boldog, hosszú, kiegyensúlyozott életet biztosítsak számára?
Ezeknek a kérdéseknek az alapos megfontolásával és mérlegelésével került hozzám pontosan egy éve Gyömbér, a ma már egy éves, oroszlánfejű törpenyuszi. Egy nagy ketrecben érkezett meg a kisállatkereskedésbe, ahol a két fülén kívül semmi mást nem láttunk belőle, mert a feje teljesen benne volt az uzsonnájába. Megszeppenve vette tudomásul a környezetváltozást, az új embereket és az új szagokat maga körül.
Először moccanni sem mert. Félve nézett ránk, gombóccá kuporodva kuksolt a házikója tetején és rettegve hátrált, ha bedugtam hozzá az ujjamat, hogy megszagolgathassa. Hosszú türelemjátszma volt, amíg végül elfogadott minket – ma már félénk kis nyusziból önérvényesítő, akaratos, makacs, de igazán szeretnivaló kis gombóccá cseperedett.
Az ideje nagy részét általában a nappali szőnyegén, vagy az íróasztalom lábánál tölti. Volt egy időszak, amikor a konyhába költözött és az ablak alatti árnyékban aludt naphosszat. Az életritmusa már beállt egy nagyjából meghatározott ívre. A reggeli után rögtön a szieszta következik, amely nagyjából délután 4-5 óráig tart. Közben néha felkel, hogy egyen némi szénát, és meglátogassa a mellékhelyiséget, aztán visszafekszik aludni. Estefele kezd egyre inkább éberebb lenni – ilyenkor sokszor eszelős rohangálásba kezd a lakásban, a célpont általában az ágy, és a szobákban található szőnyegek. Amikor eltéveszti a szőnyeget, akkor a padlón csúszva farol ki a legközelebbi falhoz.
Nagyon szociális, és folyton keresi a közelségemet. Amikor a konyhában vagyok, általában néhány percen belül megjelenik, futosgál a lábam körül, sűrű dünnyögésekkel társítva. Ilyenkor mozdulni sem lehet tőle, de szerencsére a roham pár perc alatt alábbhagy, ilyenkor kényelmesen elnyújtózik valahol az egy méteres körzetemben.
Az első ivaros korszakát némileg megsínylettük, hiszen az aranyos, udvarló nyuszilányból hirtelen háborúkat megszégyenítő golyószóró lett, mely a láb körüli eszeveszett rohangálással, dünnyögéssel, lábnyalogatással párosult. Az ipari mennyiségű nyúlbogyót naponta többször sepregettem – de fogalmazhatnék úgy is, hogy a nyúl rohant, én meg rohantam a záporozó golyók után. Szerencsére ez az időszak csak egy hétig tartott, de komoly derékbántalmak gyötörtek már ennyi idő után is a folytonos hajlongástól, ezért bíztam benne, hogy egyszer vége lesz. Vége lett. A dünnyögés és az udvarlás viszont továbbra is maradt szíve hölgyének, azaz nekem.
Azt mondják, a nyúl rendre és türelemre tanít. Addig nem hittem el, hogy így van, amíg a vadonatúj cipőm talpa bánta a dolgot. Hiszen ami a földön van, Gyömbér látószögébe kerül – és a kíváncsiságából adódódan azonnal meg kell vizsgálni, és megrágcsálni – pláne, ha plasztik, papír, vagy műanyagból készült.
Rengeteg türelemre volt szükség, hogy megtanuljuk közösen, mi az, amit szabad, és mi az, amit nem. Akármennyire is hihetelen, a nyúl nem egy buta állat. Következetességgel tanítható, nevelhető, amit már baba korában érdemes elkezdni, hiszen ekkor a legfogékonyabbak az új élményekre, feladatokra, szabályokra, melyeket előszeretettel teljesítenek is, hiszen egy új kihívás mindig érdekes. A közös “beszélgetéseknek” hála ma már ott tartunk, hogy állandó rendszerességgel szabadon mászkálhat a lakásban. Akkor is, ha dolgozom és éjszaka is. Hiszen tudja, hogy a kábel nem játék, és hogy a szőnyeget megrágni nem jó ötlet. Kialakult a kölcsönös bizalom, így nyugodt szívvel megyek el dolgozni reggelente, hiszen tudom, hogy nem lesz semmi baj. És nincs is.
Egy év távlatából azt mondom, tavalyhoz képest van egy örök hű barátom, egy puha szeretetgombócom. Kis fekete szemeiből árad a szeretet, az odaadás, és nagyon jó érzés, amikor rohan elém, amikor hazaérek. Még akkor is, ha csak 3 percre hagytam magára.
Tavalyhoz képest Gyömbér már egy éves lett, és bízom benne, hogy még jó néhány születésnapot ünneplünk meg együtt.
