Mától ismét megnyitotta kapuit a Cafeblog VIP program, és úgy döntöttem, én is jelentkezem. Nem tudom, hogy részemről naivitás-e, hogy úgy gondolom, bekerülhetek a VIP programba, mindenesetre azt gondolom, nem kerül semmibe és ha nem számítok semmire, csalódás sem érhet. Ennek ellenére bevallom, folyamatosan lesegetem az email fiókomat, hátha érkezik egy Gratulálunk! vagy Sajnálattal közöljük… kezdetű iromány – bármelyik is érkezik majd, nekem már akkor megérte. Na de miért pont itt, miért pont most, és egyáltalán miért a Cafeblognál blogolok?
Kezdetben nem tudtam pontosan, mivel is szeretnék foglalkozni az életemben – csapongtam, mindig más érdekelt, aztán bármibe is vágtam bele, egy idő után folyton belebuktam, vagy egyszerűen feladtam. A türelem nem tartozik az én személyiségemhez – ha valamit akarok, akkor az most és azonnal kell. Utálok várni. Ez így volt a blogolás esetében. Amikor rájöttem arra, hogy írni szeretnék, mindegy miről, hol és milyen formában, kézenfekvőnek tűnt elindítani egy blogot. Erről és az előzményekről már írtam korábban itt, ide kattintva elolvashatod. Az elhatározás megszületése után persze egyből rájöttem, hogy egy blog írása és üzemeltetése nem csak annyiból áll, hogy leírom a gondolataimat, aztán ütök egy entert. Szerettem volna színvonalas külsőt és tartalmat, átlátható menürendszert, rendszeresen frissülő blogot létrehozni. Kezdőként egyáltalán nem tudtam, mi az a HTML, illetve azt sem, hogyan tudok magamtól, önállóan létrehozni egy blogot. A Cafeblog rendszere első látásra szimpatikusnak tűnt – letisztult, egyértelmű felület és jó áttekinthetőség. Igazából az első benyomás és az azóta is tartó hűség ekkor alakult ki bennem. A WordPress túl nagynak tűnt, átláthatatlannak, mintha egy világvárosba költöznék tapasztalatok és ismeretek nélkül. A Cafeblog rendszerét gyakorlatilag a WordPress motor működteti, de egyszerűbb, letisztultabb formában – ennek ellenére az oldaldizájnt fizetős szolgáltatások nélkül is a saját ízlésedhez mérten személyre szabhatod. Nekem ez nagyon fontos volt! Nem akartam olyan oldalt, amelyből már van egy az interneten – nyilván más tartalommal. Szerettem volna kiválsztani a betűtípust, a tördelést, szerettem volna nekem tetsző és inspiráló, szezonális színekkel és képekkel megtölteni az oldalt – erre a Cafeblog tökéletes lehetőséget adott. Nem korlátozott le a rendszer, nem kérte el a hitelkártyaszámom, ha új oldalhátteret szerettem volna feltölteni, illetve a legfontosabb az volt, hogy teljesen ingyenes lehetőséget kaptam arra, hogy megalkossam a saját világomat az interneten.
Aztán az első meglepetés akkor ért, amikor a napi 2-3 látogató szám egyszer csak felszökött több, mint 100-ra. Nem értettem. Nem hirdettem az oldalt, nem küldtem körlevelet az interneten a barátaimnak, hogy kattintsanak rá, valamint sosem gondoltam azt, hogy amit kiírok az internetre, majd néhányan egyáltalán el fogják olvasni, vagy rátalálnak. Nem értettem a dolgot, mígnem szembesültem azzal, hogy a Nők Lapja Café főoldalán szerepeltették a cikkem. Nem hittem a szememnek – emlékszem, több számítógépről és több mobiltelefonról is rákattintottam az NLC oldalára, hogy hátha csak az én gépemen jelenik meg így a tartalom. De nem. Nem tudtam elhinni. Én komolyan abban a hitben voltam, hogy a blogom egy internetes napló, egy felület a neten, ahol meg tudom osztani a gondolataimat, ötleteimet, aztán később majd visszanyúlhatok hozzájuk. Nem gondoltam, hogy egyáltalán lesz bárki, aki rákattint – és bevallom, nem is ez volt vele a célom. Arra gondoltam, ha majd egyszer lehetőségem lesz rá, és olyan állást kapok, ahol azzal foglalkozhatok, amit a leginkább szeretek csinálni, majd jó referenciát nyújt nekem. Vagy ha másért nem is, jó lesz évekkel később visszaolvasni a fiatalabb önmagam gondolatait.
A blogot 2014. augusztus végén indítottam útjára. Majd egy kis mélypont után (amely 3 hónap teljes csendet eredményezett) visszatértem – azóta naponta igyekszem bejegyzést írni, előre dolgozni, van, hogy naponta több cikk is elhagyja az ujjaim. És az egészben az a meglepő, hogy nem kötelesség – egyszerűen imádom csinálni, amit csinálok. Imádom nézni, ahogy az üres képernyő megtelik betűkkel, sorokkal, szuper érzés visszagondolni arra, hogy ezeket a jegyzeteket én hoztam létre, én jegyeztem le, és az én agyam szüleményei. Az indulás óta eddig összesen 8051-en kattintottatok a blogomra! És ezt köszönöm nektek, mind az újaknak, mind a visszatérőknek! 🙂 Tudom, hogy a népszerűbb oldalakon ennek a számnak akár a sokszorosa csak a napi kattintás, mindenesetre én ennek nagyon örülök. Ahol élek, a városom 20 ezres lakosságú, tehát majdnem a fél város kattintott a blogomra. És ez így nagyon soknak tűnik. Nekem ez óriási dolog, főleg úgy, hogy sosem számítottam arra, hogy egyáltalán bárki is ide fog tévedni. Ez egyrészt óriási boldogság, eufória, másrészről pedig hatalmas felelősség is. Irántatok. Szeretnék a jövőben is hasonló és sokkal színvonalasabb bejegyzésekket tarkítani az internet világát, és köszönöm nektek ezt a pár hónapot, amit együtt voltunk – egyhamar nem is hagyom abba.
