Hol húzódik a határ a nyilvános és privát élet között? Ki határozza meg, mi számít privát információnak? Mi az, amit már tiszteletlenségnek számít megkérdezni? Az emberi kapcsolatok mennyire befolyásolják, hogy mennyire tárulkozunk ki valaki előtt? A közeli kapcsolatokban is vannak területek, melyekről mélyen hallgatunk?
Nemrégiben volt egy beszélgetésem, ami elindította bennem ezt a rövid gondolatmenetet. Az emberek nap, mint nap szociális környezetben léteznek, emberekkel érintkeznek, idegenekkel, ismerősökkel, barátokkal és a családdal. Hogy ezek között hol a határvonal abba nem szeretnék ezúton belemenni, döntse el mindenki maga. A magánélet egy igen tág fogalom. Ide tartozik minden olyan, amihez másoknak nincsen köze, vagy amiről a személy úgy ítéli meg, hogy nem kívánja mások orrára kötni. De akár ide sorolható az ember privát szférája is. Tolakodónak érezzük, ha egy idegen az utcán szorosan elmegy mellettünk, netán nekünk dörgölőzik, ha a buszon a nagy tömegbe más emberekkel kerülünk testi kontaktusba, de megint más, amikor megöleljük a legjobb barátunkat, vagy odabújunk a párunkhoz. Tulajdonképpen itt ugyanarról van szó, a testi közelségről, de nem mindegy, kitől kapjuk azt. Ezt a magánélettel akár egy kalap alá is vehetjük.
Nemrégiben egy barátom arról panaszkodott, hogy egy friss ismeretségben olyan kérdések hangzottak el, amelyek kicsapták nála a biztosítékot: Mikor veszítetted el a szüzességedet? Hol laksz? Milyen fehérneműket viselsz? A barátom szörnyen kiakadt, utána többórás telefonhívás keretében osztotta meg velem az információt, hogy ő még ilyen tiszteletlen, tapintatlan emberrel nem találkozott – és úgy tűnik az események hatására a jövőben nem is fog. Ezt úgy jelentette ki, hogy közben akkorát csapott az asztalra, hogy nyomatékosítsa a mondatait, hogy majdnem eldobtam a telefont ijedtemben. Rá egy hétre egy másik közeli barátommal találkoztam egy kávézóban és elmeséltem neki, miről panaszkodott a barátnőm. Ő csak meresztette a szemeit és úgy nézett rám, mintha valami igazán meghökkentő dolgot mondtam volna. Nem értette. Azt mondta, na figyelj, ha engem megkérdeznek, hogy milyen fehérneműket szeretek, akkor elmondom, hogy a tangát szeretem azért, mert… – és így folytatódott a hosszas felsorolás. Végül a végén megjegyezte, hogy persze azt sosem árulná el, hol lakik, mert ugye mégiscsak annyi betörés van és ő mégis csak egy egyedülálló nő. Több ismerősömet is faggattam a kérdésben, volt, akinél a lakcím megadása egy teljesen természetes információ, de például a fehérneműiről nem beszélne sohasem.
Mindannyian vagyunk annyira mások, hogy más és más dolgokat osztunk meg szívesen a környezetünkkel és más dolgokat rejtegetünk. Ez általában tapasztalatoktól, neveltetéstől, beállítottságtól függ. A mai modern világban már szinte nagyon kevés olyan téma van, amiről nem szívesen beszélünk. De mindig ott van a lehetőség, hogy mi magunk húzzuk meg azt a határt, hogy hol kezdődik a ne tovább témák halmaza. Emberi jogunknál fogva dönthetünk arról, mi az, amit szívesen megosztunk a barátainkkal, de a nem túl közeli ismerősökkel nem. Sőt, mi magunk határozunk arról is, hogy nyilvánosan mit vállalunk fel és mit nem. Valamint vannak azok a dolgok, amiket még a hozzánk közelállókkal sem osztunk meg. Ezekre a saját magunk által szabott határokra is vonatkoznak az ún. íratlan szabályok. Tehát az, hogy egy kommunikáció során – legyek az szóbeli, írásbeli vagy akár nonverbális – megszabhatjuk, hogy meddig mehet el a másik fél és a partnerünknek ezeket az általunk szabott harárokat tiszteletben kéne tartani. Azért fogalmaztam feltételes módban, mert ugye nem mindenkiben van meg az a képesség, hogy tudja, egy kommunikációs szituációban meddig mehet el, hol van az a pont, amellyel már súrolja a privát szféránk határát – erre a jelenségre alakult ki az indiszkrét jelző. Persze ez egyénileg eltérő, nincs két azonos értékrenddel és szabályrendszerrel rendelkező személy, ezért sokszor nem tapintatlanságból, hanem csupán az eltérő mivoltunk miatt is keveredhetünk olyan szituációba, amikor átlépjük a másik határait. Ezt általában rögtönös elutasítás követi, amely a kommunikáció természetes része, de ekkor tudhatjuk, hogy meddig mehetünk el. Az extremitás itt olyankor kezdődik, amikor a saját eltérő értékrendünk miatt feltételezzük, hogy a másik félnek is a mi értékrendünket kell követnie, azaz azt gondoljuk, hogy az a jó, ahogy mi gondoljuk és ezt kivetítjük a parnerünkre is, nem számolva azzal a lehetőséggel, hogy ő esetleg másképp gondolkodik, így ami nekünk egy természetes hétköznapi kérdés, az nála már súrolja azt a vékony határt a magánélet és a nyitottság között.
Sokszor alakul ki olyan helyzet, amikor egy számunkra természetes és hétköznapi kérdésre a nem szeretnék beszélni róla, vagy a nem szeretnék válaszolni (és változataik) választ kapjuk. Ilyenkor sokan felháborodnak és komoly megterhelést okoz nekik végiggondolni, hogy miért is mondhatta ezt a partner. A válasz igen egyszerű: Mert a privát szféráról mindenki saját maga dönt. Minden embernek joga van eldönteni, meddig mehet el a másik, mi az, amit mások orrára köt és mi az amit nem. Nem lehet beskatulyázni a két oldalt, nincs olyan hogy privát élet, amibe ez meg az tartozik bele, hiszen ez relatív fogalom, mindenkinél eltérő. Az életben meg kell tanulnunk úgy élni, hogy tiszteletben tartjuk a másik döntéseit és érzéseit, ilyenkor egész egyszerűen el kell tudnunk fogadni a másik álláspontját és kész. Nincs vita.
Emlékszem, anno szintén egy barátnőmmel történt meg, hogy a párja teljesen megbotránkozott azon, hogy nem adja meg neki a Facebook jelszavát, hiszen ez természetes – mondta ő. Igen, vannak párok, akiknél az, és vannak, akiknél nem. De ez is emberfüggő, egyéni döntés kérdése. Ha valakivel annyira közeli viszonyba kerülünk, mint például a partnerünkkel, az sem jelenti feltétlenül azt, hogy akkor mostantól nincs olyan, hogy az én dolgom. Egy ilyen helyzetben is dönthetünk arról, mit kívánunk megosztani a másikkal illetve mit nem. A magánélet az élet minden területén jelen van és egy létező dolog. Legyen szó ismerettségről, barátságról, párkapcsolatról, a döntés joga az egyént, mint egyedi és megismételhetetlen lényt minden helyzetben megilleti. Nyilvánvalóan ahogy egy ismerkedés során egyre közelebb kerülünk a másikhoz, természetünknél fogva egyre inkább közelebb engedjük magunkhoz – hogy ez a tempó milyen gyors, az megint egyéni döntés, hagyomány, neveltetés kérdése. Nem sürgethetjük meg az eseményeket, mert a lelki kitárulkozás az egyfajta bizalomkérdés, amiről szintén lehetne oldalakat írni, mennyire relatív.
Röviden: A privát szféra, a magánéleted a te dolgod és a te döntésed. Te döntesz arról, mit kívánsz más orrára kötni és mit nem – és továbbmegyek, ezt senki az égvilágon nem kérheti számon rajtad. Jogod van dönteni az életedről, a tetteidről, és arról is, hogy mi számít neked tapintatlanságnak, és mi az ami neked már nem fér bele.
