A következő rövid történet már nem aktuális, mert már nagyjából 5 hónap eltelt azóta, de sokat gondolok rá és úgy gondoltam, megér egy misét. Akkoriban talán január lehetett, és rólam tudni kell, hogy anno erős vashiánnyal küzdöttem, melyet végül pár év alatt sikeresen ki is kezeltek belőlem. Pár évig semmi tünet nem is mutatkozott, a vérképem is rendben volt, ezért nem aggódtam a továbbiak miatt. Aztán most januárba intenzív szédülés jött rám. Ezerrel döntöttem magamba a szénsavmentes vizet, a magnéziumot, a vitaminokat, de amikor napok után ahelyett, hogy enyhültek volna a tünetek, csak rosszabb lett, az orvos mellett döntöttem. Itt Ausztriában nagyjából úgy működik az orvosi rendszer, mint otthon, de mivel én külföldi vagyok és korábban még nem vettem részt kórházi vagy orvosi kezelésen, még nem volt háziorvosom, ezért annak alapján választottam, hogy éppen ki rendelt másnap reggel. 8-ra oda is értem a rendelőbe, ahol teljesen üres volt a váróterem, és egy kis recepciós pultnál egy szőke asszony üldögélt. A recepción kellett leadnom az E-Cardomat, ami az otthoni TB kártyának felel meg itt, majd röviden elmondtam a problémámat. A nő a számítógépbe felütötte a panaszaimat, továbbította az orvosi rendelőbe és megkért, hogy foglaljak helyet, amíg szólítanak.
A várakozás alatt volt alkalmam picit körbenézni. Ami elsőnek feltűnt, hogy a váróterem meg sem közelítette az otthoni jól megszokott kórházi hangulatot. A falak bézs színűek voltak, középen egy tölgyfa asztal, rajta a napi újságokkal, gyógyhír magazinokkal. Az ablakokon krémszínű sötétítő volt, a szőnyeg színéhez és mintájához igazítva, és a terem sarkában egy pici gyereksarok állt, érintőkijelzős játékpanellal, kirakóval és társasjátékkal. Nagyjából 10 perc várakozás után hallottam a nevemet a hangosbemondóban, majd benyitottam a vizsgálóba. Egy fiatal szőkeség fogadott rögtön az ajtónál, kezet nyújtott, bemutatkoztunk, majd megkért, hogy foglaljak helyet és mondjam el a panaszaimat, amit ő már nagyjából átlátott a recepció által átküldött rövid anyagból. Feltett még néhány kérdést, majd megkért, töltsünk ki közösen egy űrlapot, ami a “kórtörténetemet” és a lényeges egészségügyi adataimat tartalmazza, mert úgy látja, hogy még nem vagyok benne a rendszerbe, ezért a további kezeléseim során hasznos lehet, ha esetleg megint orvoshoz kell mennem. Itt Ausztriában az E-Card beolvasását követően bármelyik orvosnál látják az adataidat, hogy korábban hol és mivel kezeltek, illetve a fent említett kitöltött űrlap is elérhető lesz a rendszerben. Pár perc múlva kiderült, hogy a doktornő csupán helyettesítés miatt ül a rendelőben, mert a számítógép használata komoly gondot okozott, amin igen jótnevettünk. Érdekelte, dohányzom-e, szedek-e gyógyszereket, milyen rendszerességgel és mit sportolok, milyen betegségek fordultak elő a családomban korábban, majd a súlyomat és a magasságomat is megmérte. Megemlítettem neki a korábbi vashiányomat is, majdmegkért, hogy ha esetleg eszembe jut még valami, ami szerintem lényeges, de nem kérdezett rá, arról is meséljek. Az űrlap kitöltése és elmentése után megkért, hogy üljek le a vizsgálószékbe, ahol először a füleimet, az orromat és a szememet is ellenőrizte. Majd belenézett a torkomba, megtapintotta a nyirokcsomóimat is, majd átküldött a másik vizsgálóba, ahol egy nővér EKG tesztet készített és a vércukromat, valamint a vérnyomásomat is megvizsgálta. Utána az eredményeket átvitte a doktornőhöz, aki hosszú hümmögés után felállt, meghallgatta a tüdőmet és a szívemet is, majd megkért, hogy vegyem le a cipőmet és álljak egyenesen, hogy a gerincemre is vessen egy pillantást. Akkor már komolyan összezavarodtam, hiszen nem számítottam egy szédülés miatt szem és fülvizsgálatra, valamint egy konkrét teljes kivizsgálásra. Aztán újra leültünk, megkérdezte,szeretnék-e egy pohár vizet, vagy némi kekszet fogyasztani. Miután elutasítottam az ajánlatát és szinte hajlongva hálálkodtam, közölte, hogy szeretne egy vérképet készíteni, ha nincs ellene kifogásom, de ha úgy gondolom, visszamehetek egy következő alkalommal is. Ugyan rettegek a tűtől, de a szédülésem komolyabb gondot okozott, beleegyeztem. Ekkor egy másik nővér átkísért egy újabb vizsgálóba, megkért, hogy feküdjek le az ágyra, illetve megmutatta, hogy az ágyon elhelyezett panelen beállíthatom a megfelelő dőlésszöget, hogy a lábaim és a fejem milyen magasságban legyenek, valamint az ágy keménységét is szabályozhatom. Akkor már komolyan nagyon kínosan éreztem magam, hogy ilyen ellátásban részesülök egy sima szédülés miatt, és őszintén kezdtem hülyének érezni magam, amiért idejöttem. A nővér a munkámról kérdezett, meg hogy hogyan tetszik itt Ausztriában, majd közben szinte észrevétlenül, rendkívüli óvatossággal lecsapolt 3 fiolányi vért a karomból. Közben erősen szabadkozott, hogy ilyen sokáig tart (kb. 1 percet vett igénybe a vérvétel). Majd közölte, hogy ha szeretnék még picit pihenni, akkor bátran feküdjek még, amíg jólesik, majd jelentkezzek a doktornőnél az első vizsgálóban. Mivel alapból szédültem, úgyis mindegy alapon nem vettem igénybe a fekvési lehetőséget, ezért visszasétáltam a doktornőhöz. A doktornő megköszönte a türelmemet (hiszen 1 órát tutira benn töltöttem) és megkérdezte, hogy megfelel-e, ha 3 hét múlva ugyanilyen időpontban visszajövök, ekkor fog elkészülni a vérképem eredménye, ő azt kielemzi, így mire visszamegyek, már kész információkkal tud szolgálni. Hogy addig jobban legyen, javasolt néhány gyógyteát, amit érdemes fogyasztanom szédülés ellen, valamint felírt egy receptet is, hogy vészhelyzet esetén ahhoz nyúljak. Kifelé kézfogással, széles mosollyal búcsúzott, és biztosított, hogy ne aggódjak, mert minden rendben lesz. Hihetetlen módon a kérem és a köszönöm is szerepelt a repertoárjában. Akkor azt hiszem már a meglepetés erejétől szédültem, így támolyogtam ki a kocsihoz. Teljesen le voltam döbbenve az ellátás színvonalasságán, az emberek kedvességén és előzékenységén és azon, hogy itt ők valóban azért dolgoznak, hogy segítsenek a beteg embereken, és ők itt valóban megdolgoznak a pénzükért.
Utólagosan utánanéztem, a doktor rendelőjének saját honlapja van, ahol rövid bemutatkozást olvashatunk az ott dolgozókról – még a takarítónőről is készült kép, ahol éppen virágot öntöz egy színes locsolókannával, valamint térképet találsz a rendelő pontos fekvéséről és ha ez nem lenne elég, még fényképek is szerepelnek a rendelőről. Ide kattintva nézheted meg.
Pár hét múlva kiderült, hogy valóban a vashiányom jelentkezett újból, ami csupán egy vérkép, egy beszélgetés és egy alapos vizsgálat után vált nyilvánvalóvá. Amikor Magyarországon felfedezték a vashiányomat, már hónapokon át könyörögtem az orvosnak, hogy legalább vizsgáljon meg, vagy kérjen egy vérképet, és így is nagyon nehezen ment bele. A szédülésemet ráfogta a stresszre, arra, hogy keveset iszom – hiába próbáltam elmagyarázni, hogy napi 3-4 liter folyadékot (főként szénsavmentes ásványvizet) fogyasztok, az volt az első feltételezés, hogy biztosan hazudok. Aztán az alváshiányt vette elő (ami szintén nem igaz), végül pedig közölte velem, hogy nekem nem orvosra, hanem pszichológusra van szükségem. Persze amikor kiderült később, hogy súlyosan vashiányos vagyok, egy pillanatra sem látta be, hogy esetleg a vérképet nem kéne hónapokig elhúzni, amíg már szinte hisztirohamot kapok a rendelőben. Persze, hiszen a laborban a nővérek túlterheltek (az egy órás kávészünetek mellett biztosan én is az lennék).
