Mi ez? A Vigyázz! Kész! Posztolj! mozgalom Szilvi fejéből pattant ki, azzal a céllal, hogy a magyar bloggerközösséget még jobban összehozza (a blogját és a kihívás leírását alul találod). A kezdeményezés lényege, hogy a tagok kéthetente egy bizonyos témáról elmélkednek, ami előre megadott, ezzel egyfajta közösségi programot alkotva, amely amellett, hogy összetartja a közösség tagjait, az olvasóknak is szórakozási lehetőséget kínál. Most, hogy én is csatlakoztam a programhoz, hétről hétre megosztom veletek az elmélkedéseimet. A program posztjait a “vigyázz-kész-posztolj” címke alatt és a menüben is megtalálhatod. Ha érdekel a program, vagy csatlakoznál, Szilvi honlapján érheted el a szükséges információkat ide kattintva.
Vigyázz! Kész! Posztolj!
Az első kihívás témája nálam pont aktuális, hiszen ez az első kihívás bejegyzésem, és a téma ma nem más, mint az első… Mindenből 🙂 Ha van kedved, vagy tetszik a kezdeményezés, de nem blogolsz, írd meg hozzászólásban a te “elsőidet” is 🙂
Az első szó, amit kimondtam 🙂
Szeretem, amikor kisgyermekes anyukák arról beszélgetnek, hogy mi volt az első szó, amit a pici kibökött, ez sokszor aranyos, vicces szituációkat szül. Nálam kicsit rendhagyó volt a kérdés, mert tulajdonképpen nekem nem volt első szavam, elég összeszedett voltam már akkor is, és egyszerre több szót is megtanultam. 🙂 Persze a hosszabb – értsd. két betűnél hosszabb szavak – gondot okoztak, ezért praktikussági szempontból egyszerűsítettem a beszédet, így a kommunikációt annyira leredukáltam, hogy a szavak első két betűjét mondtam csak ki. Az anya nálam “any” volt, apa pedig “ap”, ha éhes voltam, akkor közöltem, hogy “éh”, aztán nem értettem, mi a baj velem, hogy nem értik a mondandómat. Ez néhányszor vicces szitukat is szült, hiszen amikor azt mondtam “pi”, akkor rohantak velem a WC-re, közben én csak azt akartam közölni, hogy láttam valamit, ami piros volt. Persze ezt csak a szüleim tartották viccesnek, én komoly bőgőrohamokat produkáltam, és fogalmam nem volt, miért olyan nehéz megérteni, mit is szeretnék. 😀
Az első plüss állatom.
Na már most ez a kérdés összetettebb, mert vannak az első plüssállatok és vannak amikre az elsők közül emlékszem. Anyukám szerint az első plüss nem is állat volt, hanem egy óriási baba, hatalmas varázslósapkával, egyik felén nyitott szemmel, és ha az ember megfordította, már csukott szemmel. Így utólag visszagondolva elég extrémen hangzik egy kétarcú baba, mindenesetre nagyobb volt mint én és állítólag imádtam. 😀 Az első plüssállat, amire emlékszem, egy szivárványcsíkos kutya volt, amit a bátyámtól örököltem meg, aki jó 10 évvel idősebb nálam, és óriási szenzációt okozott, hogy a plüss idősebb nálam. Cipeltem magammal mindenhová, egyszer a kezemben, egyszer a számban, és ha édesanyám el akarta venni, hogy kimossa, akkor kitört a harmadik világháború, sikítottam, vinnyogtam, egészen addig, amíg a szüleim feladták a harcot.
Az első szerelmem.
Óvodás koromban esett meg a dolog, amikor is a barátnőmmel szülői engedélyre megnéztük a Szabadítsátok ki Willyt c. filmet. Nem tudom, ti láttátok-e, egy kisfiúról szól, aki kiszabadítja fogvatartóitól az óriás bálnát, Willy. A kissrác nagyjából 5-6 éves lehetett a filmben és úgy hívták, Jesse. Igazi plátói szerelem volt. Álmaimban ő szerepelt, és mindig alig vártam, amikor újranézhettem a filmet. A kissrác a mai napig élénken él a fantáziámban, de akkor igazi plátói szerelem volt – elképzeltem, hogy hogyan találkozunk, és persze álmaimban igazi, mély szerelem volt. Egyébként ő az. (vigyázat, pornókép!) 😀 Így utólag igazán nevetségesnek tűnik, de akkor halál komolyan gondoltam. 😀
Az első csók.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nálam az első csók nem volt sem romantikus, sem mesébe illő. Inkább mondhatnám nyálasnak és kellemetlennek. Emlékszem, közben azon gondolkodtam, mit is kéne csinálnom és hogyan, hogy a srácnak ne tűnjön fel, hogy fogalmam sincs mit kell csinálni. Persze előtte kitartóan gyakoroltam otthon, hogy majd ha eljön a pillanat, profi legyek, de ennek ellenére valahogy úgy éreztem, első alkalommal elszáll minden önbizalmam és határozottan rettegtem a dologtól. Fura volt a nyál, meg az egész szituáció, gyakorlatilag undorodtam a dologtól és utána sokáig emésztett a dolog. El is határoztam, ha ez ilyen, akkor én inkább nem csókolózok és kész. 😀
Legjobb barátnő.
A legjobb barátnőmet, L-t az óvodában ismertem meg. Hamar kialakult köztünk a kölcsönös szimpátia, és ez egyébként a mai napig így van. Egy iskolába, majd gimnáziumba jártunk, együtt érettségiztünk, együtt izgultunk az egyetemi felvételin, majd együtt örültünk a sikeres vizsgáknak is. Aztán úgy hozta az élet, hogy a munkánk és az életünk másik városba, országba vitt minket, így sajnos a kapcsolattartás sem mindig zökkenőmentes. Előfordult, hogy szinte fél évig nem is tudtunk kommunikálni egymással szinte semmit, de fél év után is úgy tudunk beszélgetni, nevetgélni, mintha el sem telt volna az a pár hónap. Nagyjából 20 éve vagyunk “együtt”, azóta mindkettőnk élete jelentősen változott, de a köztünk lévő barátság olyan kapocs, amit sem az idő, sem a távolság nem tud elvágni, és ettől én nagyon boldog vagyok.
Házikedvenc.
Ahogy sokan mások, fiatalon folyamatos könyörgés tárgya volt a háziállat. A típus a hónapok múltával folyamatosan változott. Elsőként talán a kutya volt álmaim netovábbja, majd hamar áttértem a macskára. Ez úgy nyilvánult meg, hogy úgy döntöttem, nekem akkor is kell macska, ha a szüleim kézzel-lábbal tiltakoznak, ezért én magam változtam macskává. Egy héten át négykézláb közlekedtem, a bögre tejet a padlóra kellett tenni, valamint nem adtam ki más hangot a nyávogáson kívül. 😀 Miután rájöttem, hogy a módszer nem célravezető, abbahagytam a dolgot, természetesen egyértelműen kifejezve mély csalódottságom. 😀 Aztán könyörgésem eredményeképpen a szüleim beleegyeztek egy köztes megoldásba, egy akváriumba. Igazán a szívemen viseltem a halaim sorsát, ha egy elpusztult, gyászoltam, sírtam, teljesen magam alatt voltam miatta. Minden halnak volt neve, története, tudtam, ki kibe szerelmes, és örömkönnyeket hullattam, amikor kishalak születtek. 🙂
Macskajaj.
Végzős általános iskolás voltam, amikor a szüleim egy alkalommal elengedtek engem és a barátnőmet egy koncertre. Hooligans jött a városunkba, ami akkoriban szenzációnak számított, így több hetes könyörgés után a szüleim megadták magukat. Persze csakis azzal a kitétellel, hogy 9 órakkor pizsilövés, apa jön értünk autóval a koncert helyszínére. Emlékszem, olyan szabadságot éreztem, hogy úgy éreztem repülök. A koncert előtt találkoztunk néhány idősebb baráttal, akiknél a pálinka és a fröccs nem volt ismeretlen fogalom, ezért velük tartottunk “alapozni” – ők így hívták – egy kocsmába, ahová az akkori fiatalok jártak. 90 Ft-ért vásároltam egy 3 dl-es VBK-t (vörösboros kóla), amelyből 2 pohár elfogyasztása után hatalmas részegség kerekedett. Ma már viccesnek tartom, eleve, hogy képes voltam meginni a tablettás borból és kutyakólából készült löttyöt, másrészt, hogy ettől a két pohártól én úgy berúgtam, hogy ihaj! 😀 Persze a másnapi szobafogság és fejfájás magától értetődő volt. Azóta sem ittam VBK-t 😀
Munka.
14 éves lehettem, amikor elhatároztam, hogy én már elég idős vagyok ahhoz, hogy megkeressem a költenivalót, ezért intentív munkakeresésbe kezdtem. Hamarosan a nyári szünetben alkalmaztak is egy kávézóban, mint fagyislány. Akkor kezdődött azt hiszem a vendéglátós pályafutásom. Fagyit árulni nem volt poén, nem is szerettem annyira, a pultosokat viszont annál jobban irigyeltem. Hatalmas tudásszomj lett úrrá rajtam, folyton figyeltem, hogyan kell a tökéletes tejhabot elkészíteni, valamint a koktélok csínyját-bínját is ellestem. Egy év múlva a következő nyári szünetben már hivatalosan is a pultban dolgoztam, amire felettébb büszke voltam, és igyekeztem maximális teljesítményt nyújtani. A vendéglátás szerelem azóta is tart, kisebb nagyobb zökkenőkkel és akadályokkal, de azt hiszem ez a gyerekkori élmény határozta meg sok évre előre a jövőmet.
Koncert.
Lásd fenn a macskajajos beszámolónál. 🙂
Sminktermék.
Hű, nálam ez sem volt épp átlagos. 😀 Az egyetlen nagypapám, amit ismertem volt a ludas a dologban, persze az én közreműködésemmel. 🙂 A papával titkos szövetségesek voltunk. Titkolóztunk, klubot alakítottunk, ahová senki nem léphetett be. Mindig olyan dolgokat műveltünk, amitől a mama totális dühbe gurult és órákig üvöltözött a papával – például amikor vödörben halomnyi ebihallal állítottunk haza, vagy a mamám tiltása ellenére derékig belemásztam a szökőkútba. 😀 Egyszer a papát rávettem, menjünk el a vásárba, mert én még sosem voltam, és nagyon fontos, hogy végre lássak egy vásárt is. Nagyjából 6 éves lehettem. A mama a lelkünkre kötötte, hogy nehogy valami butaságot csináljunk. Végül egy sötétkék, csillámos rúzzsal állítottunk haza. 😀 Persze a mama torka szakadtából üvöltött a papával, én sírtam, de végül a mama nyert. Nagyapám egyedül visszacaplatott a vásárba és a sötétkéket pirosra cserélte. 😀
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: