Mi ez? Sokat és sokszor gondolkodtam már azon, hogy mi az oka, hogy míg egyesek magas egzisztenciával, boldog, kiegyensúlyozott kapcsolatokkal, kiváló gyerekekkel, erős pénzügyi háttérrel és megboríthatatlan lelki nyugalommal, harmóniában élik az életüket, addig mások folyamatosan pénzügyi, párkapcsolati, családi és munkahelyi problémákkal küzdenek, így az életük egy végeláthatatlan taposómalom, melyet rendszerint megállíthatatlan panaszáradat követ. Nem lehet, hogy születésünktől fogva el van döntve a sorsunk, ahogy az sem, hogy a kiegyensúlyozott embereknek szerencséje volt. Kutatómunkába kezdtem, és idővel kirajzolódott bennem a kép, hogy hol vannak azok a mérföldkövek, amikor eldől, melyik irányba mozdulunk tovább. Ezeket a tapasztalatokat, a lelki miérteket és hogyanokat osztom meg veled is ebben a cikksorozatban, amelyet a felső menüsorból az Ugrás!-ra kattintva érhetsz el.
Az előző részben arról volt szó, hogy mindennek az alapja a felelősségvállalás az életedért. Ha ezt megtanultad, és elismerted, akkor lassan kezd kirajzolódni, mi az az irány, amelyre valójában haladsz, és mi az az irány, amelyre igazán menni szeretnél. Ahhoz, hogy felismerd az okokat, miért nem abba az irányba haladsz, amelyre vágysz, vagy miért nem tudod egyáltalán, pontosan mit is akarsz az élettől, melyek a céljaid, jóval mélyebbre kell ásnunk. Ebben a részben arról lesz szó, miért alakulnak ki a negatív szokásmintáink, miért nem tűzünk ki célokat, és miért nem teszünk semmit, hogy a célokból valóságot alkossunk.
Csecsemőként pontosan tudtuk, mit akarunk. Ha nem ízlett az étel, egyszerűen kiköptük. Ha meg akartunk fogni, szagolni valamit, akkor biztosak voltunk benne, hogy meg is tehetjük, és meg is tettük. Ha fel akartunk mászni valahová, biztosan tudtuk, hogy képesek vagyunk rá, így nekivágtunk, még akkor is, ha lehetetlen vállalkozásnak tűnt.
Aztán egyszer valaki azt mondta, nem lehet. A szüleink/tanáraink/testvéreink ránk szóltak, ha olyan vállalkozásba fogtunk, amelyet ők veszélyesnek ítéltek, vagy amelyről úgy gondolták, nem nekünk való, vagy úgysem tudjuk megcsinálni.
Ne nyúlj hozzá!
Ne menj oda!
Ez nem neked való!
Ne csináld!
Idővel belénknevelték azt a fajta berögződést, hogy amint valami olyat próbáltunk, amelyet előtte még sohasem, mindig ránk szóltak. A gyerekkor az egyik alapja a felnőttkori feltételes reflexeknek – a gyermek ugyanis nem tud különbséget tenni valós és vélt kritika között. Amit a szülő mond, azt igazságként fogadja el, nem kérdőjelezi meg azt egy percre sem, így idővel, minél többször hallja, beépül a tudatába, melynek aztán felnőttkorban további hatásai vannak. Ha gyerekként folyton azt hallottuk, nem lehet, nem szabad, felnőttként amint olyan dologba akarunk belevágni, ami ismeretlen, kockázatos, vagy még nem próbáltuk, a fejünkben rögtön beindul a vészcsengő, és a tudatalattink határozottan, hangosan figyelmeztet bennünket, hogy nem lehet, így meg sem próbáljuk. Ez az oka annak, hogy sokszor nem merünk belevágni abba, amire igazán vágyunk – legyen ez egy új képzés, egy munkahelyváltás, egy új kapcsolat keresése, vagy egy régi kapcsolatból való kilépés, hiszen a tudatalattink azonnal elkezdi a nem lehet szöveget. Ez az oka annak, hogy rengetegen élnek megromlott házasságban, elégednek meg az alacsony fizetéssel, vagy nem tanulnak tovább, holott szükséges lenne, hogy az álomállásukban helyzkedjenek el. Egyszerűen előjön a tudatalattiból az a feltételes reflex, miszerint ami ismeretlen, vagy ami új számunkra, azt meg sem próbáljuk – hiszen gyerekként minden esetben, amikor valami újba fogtunk, megbüntettek, ránk szóltak, és azt mondták: Nem lehet! Ebből egyenesen következik az önmagunkba vetett hit megkérdőjelezése, azaz amikor azt mondjuk, nekem úgysem menne, erre én nem vagyok képes, és meg sem próbáljuk.
Másik kockázatos nevelési hiba a destruktív kritika. Ez a fajta kritika jellemzi azt, amikor a szülők nem a gyermek helytelen cselekedetét, hanem annak személyét okolják egy-egy kialakult helyzet miatt. Ezt a fajta kritikát a szülők azért alkalmazzák, mert könnyen befolyásolhatják, irányíthatják a gyermekeiket, így azok úgy cselekednek, ahogyan a szülők elvárják tőlük, aláássa a gyermek személyiségének integritását. Gondolj csak bele: Ha megkérdezzük a mai kamaszokat, mivel szeretnének felnőttként foglalkozni, valami ilyesmi válaszra számíthatunk – nem tudom, talán, esetleg. Ennek alapja mind a gyermekkori destruktív kritika. Annyit hallottuk azt, hogy ha rám hallgatsz, ha jót akarsz magadnak, jó lenne, ha ezt, vagy azt csinálnád, hogy a szülők gyakorlatilag megfolytják a gyermekek valódi vágyait. Így idővel a gyermek semmi mást nem akar, csak megfelelni a szülői elvárásoknak, amely megfelelési kényszerhez, és a valódi vágyainak az elnyomásához vezet.
Másik jellemző vonása a destruktív kritikával élő szülőknek, hogy a szeretetet feltételhez kötik. Ez persze nem ilyen egyszerű. Rengetegszer hallottunk olyanokat gyermekként, hogy jobban tennéd, ha ezt nem csinálnád, vagy ha megteszed, nagy baj lesz, vagy éppen látod, anyu/apu most miattad sír/szomorú/rossz kedvű. Azaz minden olyan tevékenységgel, amit a szüleink nem helyeselnek, rossz érzést váltunk ki bennük, vagy éppen ellenkezőleg: Ha nem tesszük meg, amit a szülő elvár tőlünk, büntetést kapunk, szidalmazást. Ezek a mondatok a gyermeki agy számára egész egyszerűen így fordítódnak le: Ha nem teszem azt, amit anya/apa mond, akkor nem szeretnek engem többé. A gyermek egészséges fejlődéséhez rendkívül nagy szükség van arra, hogy a szülei szeressék őt. Ezért az elsődleges tudatalatti célja az, hogy ne okozzon bánatot, haragot, szomorúságot a szüleinek, hiszen úgy érzi, ezzel elveszítheti a szeretetüket. Ebből következik az az elvárás-kényszer, amely azt mondja: Nem tehetem azt, amit szeretnék, azt kell tennem, amit mások akarnak. Így felnőttként elkezdünk úgy cselekedni, hogy a tetteink másokból ne váltsanak ki ellenérzéseket, hiszen rettegünk mások véleményétől, az el nem fogadástól, így megtagadjuk a saját igényeinket.
Ezek mind a destruktív kritikának a következményei. Egyszerűen megfogalmazva a dolog úgy működik, hogy amit a gyermeknek rendszeresen mondogatunk, azt ő igazságként fogadja el, és beépül a tudatába. Ezt nevezik a pszichológiában imprintingnek, amikor a tudatalatti fogékony éveiben (azaz gyerekkorban – ezt általában 6 éves korig tartják számon) bevésődik mindaz, amivel a szüleink jellemeztek minket.
Ha egy gyereknek a szülei folyton azt mondogatják: Buta vagy! Hogy lehetsz ennyire ostoba? Még erre sem vagy képes? Akkor a gyermek tudatalattija a következő információt raktározza el: Buta és ostoba vagyok, semmire nem vagyok képes – aztán ezt tényként kezeli a jövőben. Minél többször hallja ezeket és ehhez hasonló mondatokat, felnőttként azt tapasztalja, hogy valóban nem képes semmire, romlanak a teljesítményei az iskolában, nehezen tanul, vagy nem tud beilleszkedni a munkahelyén. Hiszen úgy gondolja, hogy ő buta. És valószínűleg így is van. Hiszen a tudatalatti azokat az információkat és készségeket igyekszik felszínre hozni, és beépíteni a valóságba, amelyet elhisz.
Nagyon fontos a hit kérdése. Az, hogy mit gondolunk önmagunkról, a képességeinkről, a tudásunkról és az intelligenciánkról, az valójában idővel valósággá is válik. Ezért nagyon fontos a szülői tudatosság. Ha a szülő a gyermekét folyamatosan destruktív kritikával illeti, akkor a gyermek személyisége ez alapján változik és formálódik, ezek a jegyek pedig a felnőttkorban nyilvánulnak meg. Ezért nagyon figyelj oda, mit mondogatsz folyamatosan a gyerekednek, hiszen sokszor egy életre megalapozod a személyiségének alappilléreit, és az önmagába vetett hitét.
Na de miért fontos ez az egész? Ahhoz, hogy valódi célokat tűzz ki magad elé, hogy valódi képet alkoss arról, melyek a vágyaid, az értékeid, mi a fontos számodra, és mit szeretnél elérni, világosan látnod kell azt, hogy amit akarsz az valóban a te vágyad, vagy egy olyan vágy, amely megfelelési kényszerből adódik (azaz más akarja ráderőltetni), vagy valóban erre van szükséged?
Egy egyszerű módja annak, hogy meglásd a valóságot a következő. Gondolj egy olyan dologra, amelyet meg szeretnél valósítani, aztán tedd fel magadnak a kérdést: Miért akarom? Légy teljesen őszinte. Minél kevesebb indokot tudsz felsorolni, annál nagyobb az esélye annak, hogy ez valójában nem a te célod. Tegyük fel, hogy orvosi egyetemen tanulsz. Kérdezd meg magadtól: Miért akarok orvos lenni? Ha nem fogalmazódik meg a fejedben legalább 3 indok azonnal és megcáfolhatatlanul, akkor nagy valószínűséggel külső nyomás, megfelelési vágy rejlik a háttérben. Azért fontos mindezt felismerni, mert ha folyamatosan olyan célokért dolgozol, amelyek nem a te céljaid, vagy olyan elvárásoknak igyekszel megfelelni, amelyek nem a tieid, akkor a motiváció és a szenvedély hiányában reménytelenségnek, kényszernek érezheted mindezt.
A következőkben látni fogjuk, hogy az életnek a célok adnak értelmet. És valójában nincs cél, amit nem lehetne megvalósítani, de ehhez elengedhetetlen, hogy azok valóban a te céljaid legyenek. Ezért fontos felismerni, melyek azok a tényezők, amelyek negatívan befolyásolnak, amelyek korlátoznak, amelyek beindítják az agyadban a feltételes reflexet minden alkalommal, amikor tenni akarsz valamit, amelyek azt mondják, nem lehet, így meghátrálsz és folytatod azt az utat, amely valójában nem is a tiéd.
Nem az a lényeg, hogy megtaláld a felelőst az életed jelelegi állapotáért – hanem az, hogy felismerd a miérteket, hiszen így legközelebb könnyebben győzheted le a negatív szokásmintákat. Amíg nem érted meg, mi van a háttérben, addig nem is tudod leküzdeni ezeket a negatív érzéseket és önkorlátozó hiedelmeket.
“A sikered azon múlik, megtanulsz-e bűntudat nélkül nemet mondani. Nem marad időd a saját céljaidra, ha mindig valaki más céljaiért küzdesz. Csak akkor kapod meg, amit akarsz, ha kizárólag arra koncentrálsz, amivel megteremtheted magadnak a kívánt végeredményt.” (Jack Canfield)
Tetszett ez a bejegyzés? Ha igen, kérlek nyomj egy like-ot a jobb oldalon található Facebook dobozban a blogra, hogy ne maradj le a legfrissebb bejegyzésekről.
Kommentek