Gyerekként nagyon jó családban nőttem fel. A szüleim mindig a számukra pozitív irányba tereltek és arra törekedtek, hogy olyan életet biztosítsanak nekem, ahol semmiben nem szenvedek hiányt. Folytonosan arra ösztönöztek, hogy tanuljak, hogy építgessem a jövőmet, hogy korai terveket szőjjek a jövőmre vonatkozóan, és arra tanítottak, hogy mindig helyesen cselekedjek: Helyesen válasszam meg a szabadidős tevékenységeimet, megfelelő időt fordítsak a jövőm építéséra, helyesen döntsek adott helyzetekben és helyesen válasszam meg a barátaimat.
Ahogyan elkezdtem felnőni, idővel rájöttem, hogy ahhoz, hogy tapasztalatokat gyűjtsek és tapasztalatokra építhessem az életemet elengedhetetlennek éreztem, hogy más megvilágításba helyezzem a dolgokat. Nem akartam azokra az osztálytársaimra hasonlítani, akik tapasztalatok híján, a szülői kontroll befolyása alatt élik az életüket. Már igen korán arra törekedtem, hogy önállóan dönthessek az életemről, hogy magam választhassam meg a szabadidős tevékenységeimet, a barátaimat, azt, hogy mit kezdek az életemmel. Ez persze az esetek nagy részében mindig szembement szüleim elvárásaival, és azokkal az értékekkel és elvekkel, amelyeket ők képviseltek, így gyakran születtek konfliktushelyzetek, ahol értékek ütköztek. Idővel rájöttem, hogy az értékek mindenkinek a sajátjai, és egyénenként eltérőek, így nem éreztem szükségét, hogy megmagyarázzam és megpróbáljam meggyőzni a szüleimet azokról az elvekről, amelyeket én képviselek.
És valahol itt tudatosult bennem egy gátló kényszer, amely megakadályozott addig abban, hogy a saját boldogulásom és boldogságom felé tegyek határozott lépéseket. Úgy éreztem, meg kell magyaráznom önmagamat, a döntéseimet, azt, hogy mit miért teszek, hogy mi iránt miért érdeklődőm, hogy miért döntök és cselekszem úgy, ahogyan az nekem az ideális vagy éppen kézenfekvő.
Állítom, és jelenleg határozottan ragaszkodom ehhez az állításhoz: Ha akkor és ott nem úgy teszek, nem úgy döntök és nem úgy cselekszem, ahogyan azt tettem, akkor most nem tartanék ott, ahol most vagyok. Valószínűleg nem ülnék most a kanapén a laptopon pötyögve, mi több, valószínűleg a Varázsdobozt sem hoztam volna létre, és nem írnám le mindazt, ami aktuálisan foglalkoztat. Valószínűleg nem ebben az országban élnék, nem ezt a pólót viselném, és nem lenne pirosra lakkozva a körmöm. Ami azt illeti, valószínűleg a munkahelyem, a lakásom, a barátaim is mások lennének, és még azt is el tudom képzelni, hogy másféle célok felé haladnék – már ha egyáltalán lennének céljaim.
Korábban céltalanul bolyongtam. A szüleim erőteljes nevelése és ösztönzése valószínűleg pozitív hatást gyakorolt az életemre, és a motivációmra, a kitartásomra, ennek ellenére mégis hiányosnak tartom mindezt. Egyetlen dolgot nem tanítottak meg nekem, ami azt gondolom, nagyon fontos lett volna. Mi több, javaslatot tennék rá, hogy iskolai keretek között is tanítsák ezeket az alapelveket. Ez pedig a célok kitűzésére és megvalósítására való képesség. Sosem tanította meg nekem senki, hogyan tűzzek ki célokat, és valósítsam meg mindazt, amire legbelül vágyom.
Gyerekként folyton azt hallottam, hogy nem tehetjük meg ezt, vagy azt. Hogy nincs pénz, hogy nincs idő, hogy nincs lehetőség, amely számomra mindig azt jelentette, hogy bizonyos határok közé vagyunk szorítva. Nem tehetünk meg olyan dolgokat, amire vágyunk. Hogy nem érhetünk el olyan dolgokat, amiről álmodunk. Gyakori volt a gyermekkoromban az úgysem. Úgysem menne. Úgysem lehet. Úgysem fog sikerülni. Ezzel megtanultam azt, hogy ha valami olyat szeretnék, ami a szülői elvekkel ütközik, netán az általuk felállított határokon kívül esik, az megkapja a lehetetlen jelzőt, így meg sem próbálom.
Sokáig tartott, míg egyáltalán felismertem ezeket a negatív beidegződéseket, vagy ha úgy tetszik, feltételes reflexeket, amelyek azonnal megszólaltatják a vészcsengőt a fejemben, amikor valami olyanba fognék, ami új, vagy ismeretlen számomra. Még akkor is, ha tudom, hogy a fejlődésem és a boldogulásom eszköze lenne.
Sosem hittem el, hogy a destruktív kritika, és az, hogy mit gondolunk magunkról, negatívan is befolyásolhatja az életünket. Egészen addig, amíg meg nem vizsgáltam önmagam és a gyerekkorom. Aztán a tinédzserkorom, végül a jelenlegi életem. Végül néhány nagy igazságot fedeztem fel. Végigvettem a problémám sorát, azokat a gondolatokat, amikor megszólal a fejemben a vészcsengő: Úgysem lehet.
A szüleim mindig azt mondogatták, már egészen fiatal koromban is, amikor már részben kialakult a privát életem, hogy a pénz folyton kifolyik a kezeim közül. Folyton ezt mondogatták: Te mindig elköltöd az összes pénzed. Képtelen vagy spórolni. Soha nem lesz elég pénzed, és folyton anyagi gondjaid lesznek. Az utolsó forintodnak is a seggére vágsz! Tudjátok milyen nehéz a mai napig odafigyelnem arra, hogy mikor mire, és mennyit költök? A tudatomban egyszerűen beépült ez a feltételes reflex, és igazságnak könyveltem el mindazt, amit a szüleim oly gyakran hangoztattak. Amikor pénzt kapok, akkor abban a pillanatban beindul ez az automatikus mechanizmus a fejemben, hogy el kell költenem! Aztán amint úgy tekintek rá, mint a jövőm zálogat, rögtön beindul a fejemben a feltételes reflex: Minek is spórolnál, hiszen úgysem menne! Nem tudsz megfogni egy garast sem. Te nem tudsz spórolni. És természetesen azonnal el is költöm a pénzt az utolsó forintig. Ehhez persze hozzátartozik a lelkiismeret furdalás, és a bűntudat kérdése is.
A másik nagy romboló az életemben a destruktív kritika egy következő formája, amely szintén a szüleimtől ered. Már gyerekként rengetegszer mondogatták nekem, hogy türelmetlen, ideges, és dühös vagyok, amely meg is látszik a tetteimen, a cselekedeteimet. Indulatos és idegbajos vagy – mondták oly gyakran. Felnőttként rájöttem, hogy valóban így van. Hamar dühbe gurulok és sokszor olyan szituációkat is idegesen és haragosan kezelek, amelyeket más ember talán nem ennyire. Először azt hittem, valami baj van velem. Adrenalinfüggő vagyok, vagy csupán élvezem a helyzetet, amikor ideges leszek és ennek hangot adhatok. Mivel gyerekként a szüleim véleménye volt számomra az elsődleges, és igazságként fogadtam el mindazt, amit a szüleim mondtak nekem, beépült a tudatomba mindezt. Elhittem magamról, hogy ilyen vagyok, és hogy nem tudok megváltozni, hiszen ez a személyiségem része.
Sokáig a szüleimet hibáztattam azokért a tulajdonságokért, amelyeket belémneveltek. Valójában ez nem így van. Azokat a tulajdonságokat és viselkedésformákat tettem magamévá, amelyeket elhittem, amelyeket igaznak ítéltem el, és fogadtam el magamról, így azokat beengedtem a tudatomba, és engedtem, hogy a részemmé váljanak. A szülők nagy része ezt a fajta destruktív kritikát nem önmagától gyakorolja. Ezt látta ő is a saját szüleitől, illetve az az elv él a köztudatban, hogy ezekkel a negatív kritikákkal befolyásolhatják pozitív irányban a gyermek fejlődését és életét. Fontos lenne a szülőknek tisztában lenniük a destruktív kritika és a minősítés, felcímkézés hosszútávú hatásaival, de ennél még fontosabbnak tartom azt, hogy amennyiben egy ilyen feltételes reflex a részünké vált, felismerjük azt, hogy aztán hatékonyan feloldhassuk mindezeket.
Amikor komolyabban elkezdett foglalkoztatni a téma, rájöttem, hogy ahogyan a destruktív kritika aláásta a személyiségem integritását, és átprogramozta a tudatomat, ugyanúgy át is programozhatom mindezt. Brian Tracy előadásában hallottam ezt a számomra igen nagy jelentőségű mondatot, amit folyton mondogatok magamnak, amikor nehéz helyzetbe kerülök: Korlátlan hatalommal rendelkezem a gondolkodásom felett, amelyet senki és semmi nem befolyásolhat, nincs senki és semmi ráhatással, csupán én magam.
Ekkor kezdett el komolyabban foglalkoztatni a téma, mint az önismeret, az önmegvalósítás, az önprogramozás, az önbecsülés és a siker témája. Elkezdett foglalkoztatni, mit tehetnék annak érdekében, hogy az indulatosságomon változtassak, hogy helyén tudjam kezelni az érzelmeimet és elkezdtem azon gondolkodni, hogyan tudnám megfogni a pénzt, megváltoztatni a negatív berögződéseket. Így jutottam el Brian Tracy és Jack Canfield könyveihez, online tréningeket hallgattam meg és gyakoroltam az agykontrollkutatás és a meditáció és relaxáció kutatásai eredményeit. Így idővel kialakult bennem egy egyszerű kép mindarról, ami alapján az utóbbi pár hónapban elkezdtem élni az életemet. Ezeknek a tapasztalatoknak egy kis részét osztottam meg veletek is az Ugrás! című cikksorozatomban, és már gondolkodom a következő ilyen anyagon, amelyeket egyrészt saját tapasztalataimra alapozva, másrészt a tudományos eredményekre alapozva építem fel.
Nagy problémát látok abban, hogy a gyermekek személyiségfejlődése, a felnőttkori feltételes reflexek megléte és a gátló tényezők mind a tudatalattinkban és a negatív érzelmeinkben gyökereznek. Fontosnak tartom felhívni arra a figyelmet, hogy ezeket a gátakat mi magunk hoztuk létre, és mi magunk vagyunk azok, akik legyőzhetik mindezt.
Nem azok vagyunk, akinek gondoljuk magunkat, hanem akinek gondoljuk magunkat, azok vagyunk. Brian Tracy
Tetszett ez a bejegyzés? Kérlek nyomj egy like-ot a jobb oldalon található Facebook dobozban a blogra, hogy visszajelzést adj számomra, illetve hogy ne maradj le az újabb bejegyzésekről sem!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: