Jack Canfield A siker alapelvei c. könyvében arra mutat rá – amellyel azt hiszem a legtöbben egyetértünk -, hogy az esetek nagy részében az, hogy nem sikerül valami, netán meg sem próbáljuk azt, a félelmre vezethető vissza. A félelmek mögött pedig az ún. önkorlátozó hiedelmeink húzódnak. Hogyan ismerjük fel őket, és fordíthatjuk a hasznunkra? Erre keresem a választ a mai bejegyzésemben.
Gyermekként még bennünk van az őszinteség és a mindenre képes vagyok érzése. Ha egy kisgyermek le akarja venni a legfelső polcról azt az érdekes tárgyat, gondolkodás nélkül elindul – kúszik, azán mászik, kapaszkodik, és tudja, hogy némi erőfeszítéssel eljuthat a vágyaihoz. Ekkor jövünk mi, szülők, és azonnal lepakoljuk a gyermekünket a polcról, hiszen a művelet veszélyes és úgysem tudna addig felmászni baleset nélkül, ameddig szeretne – inkább levesszük neki a játékot. Ezzel a neveléssel idővel arra tanítjuk a gyermekünket, hogy úgysem tudod megcsinálni, majd megcsinálom helyetted. A gyermekek cseperedésével fordítottan arányosan csökken a saját magukba vetett hit. Láttál már kisgyermeket, aki azt mondta, nem megyek oda megfogni a pillangót, hiszen úgyis elszáll? Egyszerűen a gyermekekben nincs meg az a tulajdonság, ami korlátozza a saját elméjüket. A nevelésnek és a környezetnek hála, idővel a gyermekekből kiveszik ez a veleszületett tulajdonság, és elkezdik megkérdőjelezni a saját gondolataikat. Ez pedig egyenes út a felnőttkori bizalomvesztett, félelmekkel és szorongással teli önkorlátozáshoz.
Mi nők mit teszünk, ha lerobbanunk az autóval? Rögtön felhívjuk a szerelőt. El sem hisszük magunkról, hogy képesek vagyunk kicserélni a defektes kereket, vagy hogy képesek vagyunk utántölteni a hűtővizet. Meg sem próbáljuk, hiszen el sem hisszük, hogy képesek vagyunk rá. Megelégszünk a silány munkahelyünkkel, hiszen úgysem vennének fel minket egy jobb állásba. Nem jelentkezünk az egyetemre, mert úgysem tudjuk elvégezni. Nem kezdünk el spórolni, hiszen nekünk úgysem lesz lehetőségünk átlagon felüli életre. Oda sem megyünk a kiszemeltünkhöz, hiszen mi úgysem kellenénk neki.
Kép innen: fehervar.hir24.hu
Folyamatosan korlátozzuk magunkat, mert belénk nevelték az alábbi elveket.
Nem lopja mindenki a pénzt. Mi úgysem leszünk gazdagok.
Mindenkinek meg kell felelnem. Úgysem leszek elég jó senkinek.
Nem neked való az egyetem. Buta vagyok az egyetemhez, és úgysem fogom tudni elvégezni.
Ez a recept nagyon bonyolult. Úgysem tudom elkészíteni ezt a fogást, hiszen én nem vagyok rá képes.
A fogyás kemény munka. Neki sem állok a fogyókúrának, hiszen nekem úgysem fog sikerülni.
A legtöbb ember számára elképzelhetetlen az a gondolat, hogy bármire képes akkor, ha le tudja győzni az önkorlátozó hiedelmeket. Amikor valamiről eldöntöd, hogy meg sem próbálod, az általában annak tudható be, hogy a tudatalattidba az évek során a környezeted, a szüleid, a média belenevelte, hogy nem vagy képes rá, amit készpénznek könyvelsz el. Ha azt mondták, nem fog menni, hát biztosan így van, így meg sem próbálom. A sikeres embereket az különbözteti meg az “átlagembertől”, hogy felismeri a benne rejlő gátakat és tudatosan oldja azokat. A legegyszerűbb módszer ezeknek a korlátoknak a legyőzésére az a kockáztatás és a pozitív megerősítések.
Hány olyan sikertörténetet hallottál már, ahol komoly túlsúllyal küzdők kemény munkával, egészséges táplálkozással és mozgással elérték az álomsúlyukat? Te pedig már évek óta azzal az 5 kilóval küzdesz, amit a terhességed alatt felszedtél? Ők voltak azok az emberek, akik nem hallgattak a tudatallattiukra, és elhitték, hogy képesek lefogyni. Ahogy te is képes vagy rá, csak el kell hinned!
Fordítsd át a gátakat pozitív megerősítésekre.
Nem lopja mindenki a pénzt. Kemény munkával, kitartással és következetességgel én is dollármilliomos lehetek.
Mindenkinek meg kell felelnem. Én döntöm el, hogy mi a fontos a számomra, és a saját érdékrendemnek és magamnak igyekszem megfelelni.
Nem neked való az egyetem. Ha igazán érdekel valami, és minden erőmet bevetem, akkor 3 éven belül megszerzem a legelső diplomámat.
Ez a recept nagyon bonyolult. A bonyolult recept egy új kihívás számomra, amelyből tanulhatok. Gyakorlással és kitartással én is ötcsillagos szakács lehetek.
A fogyás kemény munka. A fogyás kemény munka, és képes vagyok rá, hogy a jövőben odafigyeljek az életmódomra, így hamarosan elérem a kívánt súlyt.
Az emberek sikere abban rejlik, hogy képesek legyőzni a gátjaikat. Amint egy önkorlátozó hiedelmed ellenére megpróbálsz valamit, amelyre elméd szerint nem vagy képes, az önkorlátozó hiedelmed hirtelen automatikusan pozitív élménnyé formálódik át. A pozitív megerősítések valahogy hasonlóan működnek a sikerélményekhez. Ha diétába fogsz, az első pár kiló elvesztése után már motiváltabban, még inkább kitartóan állsz hozzá a kérdéshez – hiszen van már valami, amit elértél – ha ez sikerült, miért ne sikerülne bármi a továbbiakban?
Keress egy pozitív élményt a korábbi életedből: Például amikor izgultál a vizsga előtt, mégis sikerült. Vagy amikor azon aggódtál, hogy úgysem vesznek fel az egyetemre – aztán végül lediplomáztál. Tekints vissza a régi önmagadra és gondold végig, mit tettél akkor, amikor legyőzted egy félelmedet? Ugye, hogy nem azt mondogattad magadnak, hogy úgysem tudom megcsinálni?
A magadba vetett hit az önbizalom és a siker kulcsa. Hidd el magadról, hogy bármire képes vagy, merj nagyot álmodni és számolj le a belső gátjaiddal. Hogy melyek ezek, arra a leginkább úgy világíthatsz rá, ha felteszed magadnak a miért kérdést.
Nem jelentkezem az egyetemre. Miért?
Mert nagyon nehéz. Miért?
Mert nem vagyok annyira okos, hogy elvégezzem. Miért?
Nincs elég kitartásom. Miért?
Mert amikor gyermek voltam, a szüleim folyton ezt mondták.
Ha visszavezeted, hogy pontosan mi korlátoz, és miért, akkor tudni fogod, hogy hol van az a gát a belsődben, amelyet le kell győznöd. Fordítsd át pozitív megerősítéssé: Kitartó vagyok, ha nem megy, segítséget kérek, de nekem is megvan a lehetőségem, hogy diplomás orvos/kutató/mérnök legyek, és élek is vele. Menni fog.
Te hiszel már magadban?
Pont a Felelősségvállalás az életünkért cikkben írtam a jelenségről, amit a te hozzászólásodban is felfedezni vélek. Ez pedig a hárítás. Amikor a körülményeket okoljuk a saját kudarcainkért és benne ragadunk a gödrünkben – mi több, még lejjebb ássuk magunkat. Amikor háború van, arra fogom, amikor szegénység, akkor arra. Tipikus példa, amikor a fiatalok azért nem tanulnak tovább, mert apunak nincs pénze az egyetemre. A körülményeket sok esetben nem lehet befolyásolni: a reakciót rájuk igen.
Nyersz 100 ezer forintot.
Reakció 1: elköltöd az egészet egy nap alatt.
Következmény: ugyanott tartasz, ahol eddig. Nincs egy forintod se.
Reakció B: befektetsz, és hosszútávon megalapozod a jövődet.
Következmény: mindig van tartalékod.
Az esemény ugyanaz, csak a reakció más, így a következmény is változik. És ezen múlik minden.
Nem értek egyet, de elfogadom a véleményed.
Bocsáss meg, de ismét szeretnék megjegyezni valamit, de előtte még annyit, hogy az összes jó tanácsod valóban jó tanács egy kényelmes, gondtalan világban, ahol az a legnagyobb problémánk, hogy a nagylábujjunknál egy kicsit benőtt a körmünk.
Szóval: három éve volt szerencsém Afganisztánban járni. Nem vagyok katona, mindössze volt egy afgán kollégám, aki meghívott magához, én pedig elfogadtam a meghívást, annak ellenére, hogy nagyon veszélyes kalandnak ígérkezett. Istentelen dolgokat láttam. Olyan emberi sorsok kerültek a szemem elé, amilyeneket korábban elképzelni sem mertem. Lelkileg nagyon megviselt a dolog. Életemben akkor féltem először igazán. Ezt egy kényelmes székből, a laptop előtt ülve nemigen lehet megérteni. Ezt látni kell! Érezni kell!
A srácnak öt testvére volt, ebből hárman pokolgépes robbantás áldozatai lettek Kabul közelében. A haverom még időben kapcsolt és lelépett az országból, de hogy ma nem alulról szagolja az ibolyát, csak a szerencsének köszönhető. Nem az önmegvalósítási vágynak, nem a csodakönyveknek, amik majd megmutatják a helyes utat, hanem a szerencsének.
Ezzel csak azt akartam mondani, hogy baromira nem mindegy, hová születünk. Lehetünk mi tehetségesek, meg lehetünk áldva óriási intelligenciával, de ha képtelenek vagyunk kitörni a környezetünkből, akkor az egészet kenhetjük a hajunkra.
Csak egy nagyon fiatal és tapasztalatlan ember gondolhatja úgy, hogy “ha nagyon akarjuk, akkor sikerülni fog”. Legalább ezer buktató akad útközben, és nem biztos, hogy mindegyik után talpra tudunk szökkenni. Akkor sem, ha “nagyon akarjuk”.
Amúgy van egy másik ismerősöm is, aki szintén a “rendszer áldozata”, ő Harlemben él. Olyan előítéletekkel kell szembenéznie, ami gyakorlatilag lebonthatatlan falat emel köré, és folyton meghiúsítja a kiugrási kísérleteit. Szorgalmas srác, a magukat felsőbbrendűnek képzelő fehérek mégsem engedik játszani, ha érted, mit akarok ezzel mondani.
Tehát nagyon jó dolgokról írsz. A gond mindössze annyi, hogy nem a valóság talaján jársz. A többi stimmel.