Távol állnak tőlem a személyes jellegű, vagy indíttatású posztok – elsősorban a privát szférám védelmének érdekében. Ennek ellenére ma kivételt teszek, hiszen egy elgondolkodtató és tanulságos esetnek voltam nemrégiben szemtanúja/részese.
A vendéglátásban dolgozom külföldön, egy családi vállalkozásban. Egy új munkahelyen az öreg rókák közé való beilleszkedés sosem egyszerű, ennek ellenére becsülettel, tisztességes munkával és tisztelettel nem lehetetlen. Egy családhoz való csatlakozás már eleve kívűlállóként bélyegez meg, pláne, ha még magyar is vagy – hiszen nem hogy a családhoz, de még a nemzetséghez sem tartozol.
Nagyjából 1 hónappal ezelőtt csatlakozott a team-hez egy magyar szakács – kedves, jóindulatú férfi, aki jól végzi a munkáját – de benne is megvan a tipikus magyar mentalitás, miszerint a munka a szükséges rossz, és bármi, ami nem az ő szája íze szerint történik, felháborító – persze ilyenkor kötelezően bólogatni kell, és elismerni, hogy a felháborodásának az oka teljesen jogos, majd megerősíteni a feltételezésében. Nem szeretek beszállni a munkahelyi vitákba, – én úgy gondolom, én választottam ezt a szakmát és munkahelyet, senki sem kötelezett rá, és megvolt a lehetőségem a választásra, tehát ha gondom van, befogom a szám. A változás rajtam múlik, és ezt nem kenhetem folyton a munkaadóimra. Ez egy másik téma, de szerettem volna részben kitérni az egyik kedvenc témámra, a teljes felelősségvállalásra az életünkért.
Egy hónapnyi felhőtlen közös munka során jutottam arra az elhatározásra, hogy végre találtam egy olyan közösséget, ahol konfliktus nélkül, egymás érdekeinek és igényeinek tiszteletben tartásával tudjuk végezni a munkánkat és körültekintően, kedvesen és precizen kiszolgálni a hozzánk látogató vendégeket. De ahogy mondják, minden csoda három napig tart…
Kép innen: youtube.com
Ugyanis ma eltűnt egy rétes…
Este felmerült, hogy vacsora után elkélne még valami édes is a gyomromban, ezért indítványoztam, hogy az utolsó darab Holler-Himbeere mit Frischkäse gemischt rétest szívesen elfogyasztanám. Sajnos a rétesemnek lába kélt. Hatalmas cirkusz kerekedett belőle főnökeim körében, amit első blikkre nevetségesnek tartottam – naponta több milliós bevétel mellett kötve hiszem, hogy nehézséget okozna egyetlen rétes által befolyt összeg. Aztán pár perc után rájöttem a probléma jeletőségére. A rétest valaki a személyzet közül elfogyasztotta. Aztán amikor rákérdeztek, ostobán nézett mindenki. A feltételezés egyértelművé vált: Valaki hazudik.
Mint becsületes és tisztességes munkavállaló, akinek a lopás, vagy a becstelenség nem az eszköztára, rögtön megfordult a fejemben néhány gondolat: És ha azt hiszik, hogy én voltam? Lehet, hogy azt gondolják, nem vagyok becsületes. Jézusom, kirúgnak!
Szerencsére a gondolataimnak hamar véget vetett a felismerés, – bár a rétes hollétére azóta sem derült fény -, hogy a magyar, számomra kedves és szimpatikus kollégám oldaltáskája telis tele volt különféle házi készítésű szalámikkal, szarvassonkával és őzkolbásszal, amelyek mindegyike a vendéglátóegység hűtőjéből származott.
Egész egyszerűen fogta, és ellopta őket! Megmenekültem! Sikerült megtartanom a becsületem, és elkerültem, hogy rámhúzzák a vizes lepedőt, hiszen ártatlan vagyok. És ezt ők is tudják! Megkönnyebbültem…
Akkorát csalódtam, hogy még órák múlva is ezen járt az agyam… A magyarok lopnak. A magyarok tisztességtelenek. Ezentúl engem is árgus szemekkel fognak figyelni? Mindezt miért? Mert a kedves, becsületes munkavállaló, aki ráadásul magyar is, fittyet hányva az egeket verő fizetésére és a minimális tiszteletre a főnökei iránt, egyszerűen fogta magát, és kihasználva az adódott helyzetet, egész egyszerűen meglopta azokat az embereket, akik a jelenlegi jólétet biztosítják számára.
És mi lesz most? Mint tisztességes munkavállaló én is egy becstelen magyar leszek? Azért, mert a nemzetiségemből adódóan beskatulyáznak mások tettei alapján? Tévesen azt fogják gondolni rólam, hogy én is ilyen vagyok, mert a lopás a magyarokra jellemző sajátosság? A főnökeimmel való kölcsönös, kiépített bizalmat vajon mennyire befolyásolja egy ilyen eset?
Mindig is tiltakoztam az előítéletek ellen: A magyarok lopnak. Kikértem magamnak a feltételezést, hiszen úgy szólna helyesen, hogy a magyarok egy része lop. Ahogy bármely más nemzet képviselői közül is néhányan. Azonban rájöttem, hogy ezek az előítéletek a tapasztalatok alapján születnek: Ha valaki lop, azt feltételezi, hogy mindenki csaló. A sztereotípia nem helyénvaló – ám a tudatalattink ezt feltételezi.
Az akcentusomból a helyiek kihallják, hogy máshonnan származom. Az itteni emberek közötti közvetlenségből adódóan erre előszeretettel rá is kérdeznek. Nem szívesen vallom be, hogy Magyarországon születtem, hiszen bennem van a félsz, hogy esetleg ezért elítélnek, nehezen fogadnak be, netán még érzékeltetik is velem az ellenszenvüket. Nem ért egyszer sem csalódás, ennek ellenére mégis fenntartásaim vannak a kérdésekkel kapcsolatban.
De most… Életemben először szégyelltem, hogy magyar vagyok.
Olvastam. Megértettem.
Szép estét!
Idézek a cikkből: “Mindig is tiltakoztam az előítéletek ellen: A magyarok lopnak. Kikértem magamnak a feltételezést, hiszen úgy szólna helyesen, hogy a magyarok egy része lop. Ahogy bármely más nemzet képviselői közül is néhányan.”
Ezt most úgy írtad, mintha csak a magyarok lopnának.
Akkor most mesélek neked valamit.
Évekkel ezelőtt néhány Magyarországra látogató brit állampolgár éppen egy szórakozóhelyet hagyott maga mögött. Az időjárás kellemes volt, sétálgattak, majd az orrom előtt megálltak az egyik budapesti híd közepén, és belepisiltek a Dunába.
Elmagyaráztam nekik, hogy ha tahó módon akarnak viselkedni, akkor nyugodtan haza lehet menni.
Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az általad elmesélt történet bár sajnálatos, és nyilvánvalóan nem vet jó fényt a magyarokra, de a rosszaság, a tiszteletlen viselkedés, a neveletlen magatartás nem ország- és nemzetfüggő. A “szégyellem, hogy magyar vagyok” egy remek hangulatkeltő kijelentés, de semmiképpen sem objektív megközelítése a világunkat jellemző problémáknak.
S mivel éveket éltem külföldön, nyugodtan állíthatom, hogy nemcsak a magyar, hanem az ukrán, a román, a lengyel, a litván, a bolgár, a szerb, a horvát, a cseh, a szlovák, esetleg a pakisztáni, az indiai, a török, az afgán, de még a helyi lakos is meglophatja a munkáltatóját.
The people are people.