A felelősségvállalás fontosságáról

Ugye te is meg tudod magyarázni, miért csaltad meg a párodat? Azt is, hogy miért vagy sikertelen a munkádban. Rögtön megtalálod a felelőst mindegyik helyzetért? A felelősségvállalás hiánya sikertelenséghez és egy helyben toporgáshoz vezet. Te teljes felelősséget vállalsz az életedért?

Nemrégiben volt egy beszélgetésem az egyik ismerősömmel, melyben vázolta azt a szituációt, miszerint egy konfliktus során a másik fél törölte őt a Facebook ismerősei közül. Nemsokkal a vita után megbeszélték a történteket, és a barátomat ismét ismerősnek jelölte ugyanaz a személy. A barátom elmélete az volt, miszerint nem hajlandó visszaigazolni ismét, ezekbe a gyerekes játszmákba nem szándékozik belefolyni. A vitapartnere teljesen felháborodott és közölte, hogy azért törölte le, mert vérig sértette a viselkedésével, ez pedig az ő hibája.

Erről eszembe jutott még egy általános történet, amikor egy párkapcsolatban az egyik fél félrelép. Ugye, hogy rögtön van rá indokunk, miért léptünk féle? 

És amikor a gyermekét felháborító viselkedése miatt nevelési célzattal megveri az édesanyja? Rögtön hárítunk – azért vertem meg, mert… Sokszor képesek vagyunk egy 2-3 éves kisgyermekre hárítani a saját tetteinket.

Mi döntöttünk úgy, hogy letöröljük a barátunkat az ismerőseink közül, mi döntöttünk úgy, hogy félrelépünk és a saját döntésünk volt, hogy ráütünk a gyermekünk fenekére. Képtelenek vagyunk felelősséget vállalni a tetteinkért. A tények helyett általunk gyártott elméletekre támaszkodunk és tökéletes indokunk van arra, hogy a másik mivel “kényszerített” bennünket a cselekedeteinkre.

A leggyakoribb viselkedési reakció ilyenkor egyből a hárítás. Különféle szlogenekkel takarózunk, miszerint ok-okozat, de ő is ezt és ezt tette/mondta, azért tettünk, mert a másik kiváltotta, provokáltak… Tökéletes indokunk van arra, hogy mit miért tettünk – ami ugye nem a saját döntésünk eredménye, rákényszerítettek bennünket, kiprovokálták.

Az életünk folyamatos döntésekből és bizonyos helyzetekben való helytállásról szól. Elvárásokról, amelyeknek meg akarunk felelni és igyekszünk úgy alakítani az életünket, hogy elérjük a céljainkat. A megfelelő döntéshez pedig egy megingathatatlan értékrendre van szükségünk, ami alapján eldöntjük, hogy számunkra mi a legmegfelelőbb döntés az adott helyzetben. Hányszor előfordult veled is, hogy egy komolyabb döntés előtt másokhoz fordultál segítségért – sok esetben még azt is elvártad tudat alatt, hogy döntsenek helyetted. Miért? Mert ha más dönt helyetted és rossz végkifejlete lesz a döntésnek, akkor van ki okolni, van kire ráhúzni a vizes lepedőt.

Ha képesek vagyunk felelősséget vállalni az életünkért és a döntéseinkért, az jó alapja lehet annak, hogy jó döntéseket hozzunk, és olyan mederbe tereljük az életünket, ahogyan az hosszútávon bennünket szolgál. Ez együttjár azzal a feltételezéssel is, hogy nem másokat hibáztatunk a saját magunk által generált helyzetekért.

Ahogyan Jack Canfield könyvében olvasható, a sikeres élet alapja a teljes felelősségvállalás az életünkért – hogy felismerjük azt a tényt, hogy amilyen helyzetben vagyunk, az a saját, korábbi döntéseinknek a következménye. Ha hajlandóak vagyunk ezt felismerni, akkor képesek leszünk arra, hogy idővel a problémáink megoldására koncentráljunk ahelyett, hogy másra hárítanánk a felelősséget, vagy megpróbálnánk kihúzni magunkat a döntés alól. 

Kép innen: getupwithgod.com

A bíróságon ha gyilkossággal vádolnak valakit, mi szokott lenni a leggyakoribb védekezési mód? Persze, hogy megöltem, hiszen megcsalt! Nem bírtam már elviselni! Nem az én hibám, ő tehet róla! És mi az, amire a bíró és az ügyvédek támaszkodnak – a puszta tények. A tény pedig nem az, hogy mi váltotta ki a gyilkos tettét – megtette, és ez egyedül az ő döntése volt, a felelősség nem hárítható senki másra.

Az előző példákhoz visszatérve említettem három olyan szituációt is, amelyben a hárítás magasfokon megmutatkozik. Az első esetben az indok az volt, hogy a barátom vitapartnere letörölte a barátomat az ismerősei közül, mert ő vérig sértette. Nézzük csak meg kicsit jobban a szituációt. A hibáztatás egy feltételezés, a törlés pedig tény. A tény pedig az, hogy a vitapartner döntése alapján törölte ki a barátomat a Facebookról, ő nyomta le a törlés gombot és az ő felelőssége, hogy vállalja a következményeket.

Ha megcsaljuk a párunkat, könnyű ráhárítani a felelősséget. Azért csaltam meg, mert így és így viselkedett. Ő is megcsalt! Rossz a házasságunk, ezért csaltam meg. Hárító, elutasító magatartás mind, amely arra enged következtetni, hogy a sértett fél igyekszik másra ráhúzni a vizes lepedőt a saját döntései miatt. Na de mi a tény?

És ott mi a tény, amikor az édesanya ráüt a gyermeke kezére? Persze, mert a gyerek ezt tette! Azt csinálta! A tény az, hogy a szülő megütötte a gyerekét, nem az ő hibája, a gyermeke váltotta ki ezt a fajta cselekedetet, kiprovokálta, ezért a gyermek a hibás, nem az édesanyja és ezért neki (a gyermeknek) kell felelősséget vállalni. Na persze. 

Érted már, mire szeretnék kilyukadni? A mai társadalomban rengetegen ülnek az általuk kiásott gödörben, nem jutnak egyről a kettőre, sajnálják magukat a sanyarú helyzetük miatt és tökéletes indokokat találnak arra, hogy miért nem tehetnek arról a helyzetről, amiben ragadtak. A gödör pedig egyre mélyebb lesz és egyre nehezebb lesz kimászni belőle.

Nincs olyan helyzet, amikor ne lenne lehetőségünk döntést hozni. A döntés során pedig ne a körülményeket vizsgáljuk és ne másokat okoljunk – inkább törekedjünk arra, hogy a döntéseink következményei a továbbiakban jövedelmezőek legyenek és a hasznunkra váljanak. Ehhez azonban el kell sajátítani a teljes felelősségvállalás művészetét.