100.

Ma két örömhírrel is szolgálok, ami számomra nagyon felemelő érzés.

Ez a blogon a 100. bejegyzés. Sose gondoltam volna, hogy ennyire kitartóan fogom írni a blogomat. Nem tudtátok, de korábban több blogot is vezettem – mindig eldöntöttem, hogy majd most rendesen fogom csinálni, rendszeresen fogok írni, és nem adom fel egyik napról a másikra. Sajnos sosem alakult így. Annyira törekedtem a tökéletességre, hogy szívem szerint a Közzététel gomb megnyomása után kitöröltem volna az egészet. Mindig arra gondoltam, ez semmi. Nem tudok jól és jót írni. Nem volt a cikk felépítése a “sztenderd”, amit az újságírók alkalmaznak. Nem volt bevezetés, logikai sorrend, csak írtam, ahogy éppen kijött belőlem. Nem volt lead, nem volt vázlat, semmi, amire a cikkeimet építeni tudtam volna. Folyamatos csalódásként ért a felismerés, hogy ehhez én nem vagyok elég jó.

Aztán idővel rájöttem, hogy az írásra én valójában nem feladatként, hanem kikapcsolódásként tekintek. Olyan hobbiként, amit szívesen csinálok – úgy, hogy közben nem azon töröm a fejem, hol kéne tördelni a logikai felépítés szerint, mert nem volt logikai felépítés. Nem érdekelt: Eldöntöttem, hogy nem azért fogok írni, hogy majd más újságírók elismerését kivívjam. Azért írok, mert számomra örömet okoz, és a legnagyobb büszkeséggel az tölt el, amikor az olvasóim elmesélik a saját kis történetüket, amit az írásaim inspirálnak, vagy amikor hozzászóltok a cikkekhez és örömmel válaszolok nektek.

Idén először jelentkeztem a Cafeblog VIP programba. Bevallom, úgy álltam hozzá, hogy a többi igazán színvonalas Cafeblogos blog mellett az enyém eltörpül – jelentéktelek a témák, nem elég kidolgozott a dizájn és annak ellenére, hogy az írás a szenvedélyem, egyáltalán nem értek hozzá. Aztán kaptam egy értesítést a Gmailen, hogy bekerültem a programba. Az a legjobb érzés benne, hogy felismertem, másoknak is segítek és örömet okozok azzal, hogy írom a Varázsdobozt, és vannak, akik értékesnek találják az irományaimat. Ez egy óriási motiváló erő számomra.

Köszönöm!