Nemrégiben megjelent egy cikk a nyomtatott sajtóban, melynek fő témája, idézem: “Mit tegyél, ha introvertált a gyereked?”. Az introvertált embereket gyakran magukba zárkózó, a külvilágtól teljesen elhatárolódó, magányosan élő emberekként definiálják. Talán ennek a tévhitnek a hatására íródott meg a fenti cikk. Csak hogy röviden válaszoljak a kérdésre: Semmit ne tegyél, ha a gyereked introvertált. Ez nagyjából olyan, hogy ha szőke a haja, akkor ne akard barnára festeni.
Az introvertáltság manapság pont úgy hangzik, mintha az egyén egy komoly betegséggel küzdene, amely hiba, segítséget igényel és orvosi ellátásra szorul. Azonban ez korántsincs így. Magam is inkább az introvertáltak csapatát erősítem, de ez nem feltételezi azt, hogy agyi defektusom, betegségem, vagy pszichés zavarom lenne. Szívesen járok társaságba, beszélgetek a barátaimmal és építem a szociális kapcsolataimat. Nem okoz megerőltetést, vagy szégyenérzetet, ha végig kell sétálnom az utcán sok ember között. De tudom magamról, hogy sokkal hatékonyabb vagyok, ha egy feladatot, vagy határidős munkát egyedül kell megoldanom, a csapatban való munka elvonja a figyelmemet – nem tudok koncentrálni és zavar, ha a feladat megoldása nem rajtam múlik, hiszen csapatban a többi tag is befolyásolja az eredményt.
Emellett időközönként szükségem van a csendre és az egyedül töltött időre. Amikor magam vagyok, és nem csörög állandóan a telefon, vagy beszélnek hozzám. Nem okoz gondot, ha pár napra egyedül maradok, vagy ha jelenleg nincs lehetőségem a barátaimmal, családommal a kommunikációra. Feszültséggel tölt el, ha idegenek előtt kell beszélnem (például egy szemináriumon), de az is gondot okoz, ha olyan társaságban kell megjelennem, ahol senkit nem ismerek.
Kép innen: tedxvienna.at
Tehát az introvertáltság nem egyfajta betegség, hanem egy olyan szeményiségtípus, aki a fenti tulajdonságokkal és jegyekkel rendelkezik. Ez egy ugyanolyan állapot, mint hogy valakinek milyen a hangszíne, vagy milyen színű a szeme. Veleszületett tulajdonság, melynek zavaró tényezői idővel viszont fejleszthetőek – de az alapvető személyiség mindig is az egyén része marad. A definíció és a sztereotípiák azt feltételezik, hogy a hozzám hasonló embertársaim egyfajta burokba, álomvilágban élnek, és mások által ők az ún. “fucsa emberek”, akikre megvetéssel, gúnnyal, iróniával reagálnak extrovertált társaink – akikben egyébként a fenti személyiségjegyek szintén megtalálhatóak, csak kevésbé tudják az előnyükre fordítani őket (például gondot okoz nekik az egyedül megoldandó feladat, a magány és a szociális elhanyagoltság).
Én általában úgy vagyok vele (mint introvertált személy), hogy akkor érzem jól magam és akkor érzem magam biztonságban, ha azokkal az emberekkel vagyok körülvéve, akiket ismerek, akik ismernek engem, akik ismerik az álláspontomat és a véleményemet, elfogadják azt, és nem azzal kell töltenem az időmet, hogy megmagyarázzam nekik az életemet. Ők azok az emberek, akik mellett az introvertáltságom ellenére is felszabadultan érzem magam, mert tudom, hogy önmagamat adhatom és nem kell megküzdenem az ellentétes véleményekkel, ítéletekkel, hiszen kölcsönösen ismerjük és elfogadjuk egymás nézeteit. Az ő környezetükben nem lehetne beskatulyázni, mint introvertált embert – ilyen társaság a barátaim és a családom. A hozzám hasonlóak.
Ha egy idegennel ismerkedek, időről időre felmerülnek azok a kérdések, vélemények, amelyek sok esetben eltérnek egymástól – amivel alapvetően nincs is gond. Az ítélkezés és a kételkedés viszont nem terepem. Emlékszem, előfordult párszor, hogy én lettem a “furcsa lány”, meg a “fura néni”, mert nem illettem bele abba a társadalmi szórakozási “illembe” és átlagba, amelyet sok társam természetesnek titulál. Észrevettétek, ha valamit nem úgy csináltok – másképp öltözködtök, ismerkedtek, szórakoztok -, mint a nagy átlag, előbb-utóbb a “fura” jelzővel illetnek benneteket. Van az a csoport, akik inkább a színházért és a csendes kávéházakért rajong, mások hangos koncertekre járnak és rock&rollt hallgatnak, megint mások szórakozóhelyeken múlatják az időt. Azért, mert nem illesz be a társadalmi normába, vagy uram bocsá’ introvertált vagy, még semennyivel nem vagy kevesebb, mint azok a társaid, akik “igényesen” szórakoznak, “divatosan” öltözködnek, vagy könnyen teremtenek szociális kapcsolatokat.
Emlékszem, amikor néhány embernek elmeséltem, hogy “tudod, van ez a blog, és én egyszer szeretnék komolyabban is az írással foglalkozni, ezért fejlesztem magam”, akkor a barátaim és a családom részéről nem is ütköztem ellenállásba. Azonban voltak páran a környezetemben, akik egyből beállítottak egy magányosan, végső unalmában és elkeseredettségében naplót írogató személynek, mely a továbbiakban a velem szemben való viselkedésükön is érződött. Lesajnálóan és megvetően néztek rám, komolyan azt vártam, mikor hívnak ki rám egy jól képzett pszichológusokból álló csapatot – mert én nem úgy szórakoztam, nem azokat a hobbikat űztem, mint ők, tehát az egyetlen lehetséges kimenetel az, hogy biztosan bediliztem. Ők így csinálják, én másképp csinálom – ennyi az egész. De mivel nem tudták rámhúzni a társadalmilag elvárt és normális skatulyát, ezért rögtön hadjáratot indítottak az elveim ellen. Úgysem fog menni. Ebből nem lehet megélni. Hülye vagy, ha azt hiszed menni fog. Ja, hogy diétázol? Bele fogsz halni! Egy nőn legyen mit fogni! Van bárki, aki ezt szívesen tűri? Én nem.
Pozitív része viszont a dolognak az, hogy megválogathatom, kikkel szeretnék barátkozni és kikkel nem. Itt ne gondold azt, hogy ha valakinek eltér a véleménye az enyémtől, azt elítélném, vagy hasonló. Az ítélkezés viszont nem terepem, nem szándékozom azzal tölteni az időmet, hogy bárkinek is meg kelljen magyaráznom magam, a döntéseimet, a tetteimet – ez vagyok és kész. Nem lehetünk mind ugyanolyanok, de ezzel nincs is semmi baj.
Az a legfontosabb, hogy te jól érezd magad. Ha nem szeretnél elmenni egy eseményre, mert aggódsz, hogy a meghívottak közül nem ismersz senkit, dönthetsz úgy is, hogy nem mész el – és ezt senki nem kérheti számon. Nem kell hazugságokba temetkezned, hogy közbe jött valami, vagy hirtelen belázasodtál. A nincs kedvem is egy indok, vagy az is, ha elmondod, nem ismerek senkit és ezért ha lehet, kihagynám. Azzal sincs gond, ha mégis elmész, aztán idő előtt úgy döntesz, hogy oké, itt voltam, láttam mindent, de elég volt, most hazamegyek.
Általános vélekedés, hogy az ember általában akkor érzi jól magát egy közösségben, ha hozzá hasonló emberekkel van körülvéve – akiknek nem kell megmagyaráznia a döntéseit, akik mellett önmagát adhatja – és nem fogják ezért hülyének nézni -, akik elfogadják az álláspontját, tisztában vannak azzal, hogy az egyén miről, hogyan vélekedik, és ezzel együtt elfogadják őt. Észrevetted, hogy ha az életedben a hasonló emberekkel körülvéve élsz, sokkal inkább önmagad vagy, és felszabadultabban érzed magad?
Összességében tehát introvertáltnak lenni nagyszerű dolog. Nagyszerű dolog a hasonlók társaságában eltölteni az idődet, aztán nagyszerű dolog a kanapén összekucorodva romantikus filmeket nézni. Egyik oldal sem jobb a másiknál – ami az introvertáltaknál erősebb, az extrovertált csoportban kevésbé hatékony és fordítva. Remélem, hogy olyan világban élünk, ahol mindenki lehet az, aki, és nem kell megjátszania magát. A siker kulcsa nem az, hogy ki az inkább csapatjátékos. Egyszerűen mások vagyunk és kész. A lényeg az, hogy kiaknázzuk a bennünk rejlő erőforrásokat.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: