A kedvenc regényem egy önéletrajzi ihletésű regény, ami 1 év történetét meséli el. Elizabeth Gilbert írónő írja le, hogy hogyan töltötte azt az egy, utazásokkal, és élményekkel teli évet, amikor kereste az utat ömagához. Egy fürdőszobapadlón, zokogva töltött hajnali 3 után életében először úgy döntött, hogy imádkozik. Istenhez. És akkor elkezdődött minden, az egy éven át tartó spirituális utazás. Az egy év gyakorlatilag átformálta az egész életét, majd úgy döntött, élményeit, tapasztalatait és újonnan szerzett ismereteit megossza az olvasóival egy könyv keretében, így született meg az Ízek, imák, szerelmek c. könyv. A könyvet azóta megfilmesítették, Julia Roberts főszereplésével.
Az olvasmányos regény első blikkre talán egy szórakoztató, szépirodalmi könyvnek tűnhet, de sokkal több van emögött. A könyv olyan dolgokra tanítja meg az embert, amire a pszichológiai önsegítő könyvek sokszor nem képesek. Liz Gilbert szemével láthatjuk a minket körülvevő világot és az ő élményeit felhasználva járhatjuk végig az utat az íróval együtt, amely elvezet minket a legfontosabb mérföldkőhöz, önmagunkhoz. A regény alapkoncepciója – amire a cím is utal -, három állomás, Itália, India és Indonézia. Ezekben az országokban tölt Liz 4-4 hónapot és minden állomáson rengeteg új tapasztalatot szerez és egyre inkább közelebb kerül önmagához.
Az egyik kedvenc részem Rómához kapcsolódik. Egy hétköznapi beszélgetés során bukkanhatunk a társadalomkritikai látásmódra, arra, hogy a mai ember képtelen elengedni magát. A könyv úgy fogalmaz, képesek vagyunk szórakoztatni, de szórakozni nem. Nem tudjuk kikapcsolni magunkat, mert folyton nyomás alatt vagyunk. Ha egy pillanatra mégis sikerülne, rögtön elfog bennünket a bűntudat, hogy nem csináltunk semmi hasznosat. A témában egyébként már írtam egy cikket, ide kattintva elolvashatod. A fejezet megtanít élvezni az életet, a pillanatokat. Arra ösztönöz, hogy éljünk meg mindent, mert bármi, amit teszünk teljes embert kíván. Élvezzük az ízeket, ne gondoljunk másra, amikor eszünk, hanem legyünk a jelenben, forgassuk az ételt a szánkban, használjuk ki az ízlelőbimbóinkat, mert az evés élvezet. Éljünk meg inden pillanatot és koncentráljunk mindig arra, amit akkor és abban a percben csinálunk. Zárjuk ki a körülményeket és maradjunk magunk, mélyedjünk el minden cselekedetünkben.
Számomra a legnagyobb akadályt az élvezetek átélésében a belém ivódott puritán bűntudat jelenti.
Megérdemlem én ezt az örömöt? Ez a fajta bizonytalanság jellemző az amerikaiakra: vajon rászolgáltunk-e a boldogságunkra? Az amerikai reklámok pontosan ezt a kérdést járják körül: az a feladatuk, hogy meggyőzzék a tétova vásárlót, igenis kiérdemelte a különleges, nem mindennapi élvezetet. „Ez a Budweiser a Tiéd! Ma Végre Lazíthatsz Egy Kicsit! Mert Megérdemled! Rászolgáltál!” És a bizonytalan fogyasztó magában azt gondolja, hogy: – Igazad van! Köszi! Megyek is, és veszek egy láda sört! A fenébe is! Nem is egyet veszek, hanem mindjárt kettőt! – És jön a hatalmas tivornyázás, amit azonnali bűntudat követ. Az ilyen jellegű reklámkampányok valószínűleg nem lennének annyira sikeresek Olaszországban, ahol az emberek tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy alanyi jogon megilleti őket az öröm és az élvezet. Az olasz válasz a „Ma Megérdemelsz egy Kis Lazítást!”-féle szlogenre valószínűleg az lenne, hogy: – Még szép! Be is terveztem egy kis ebédszünetet, amikor is átugrom hozzád, és megdöngetem a feleséged!
A következő számomra jelentőségteljes momentum az indiai asramban egy lényegretörő beszélgetés Liz és Richard közt. A beszélgetés lényege, amire Richard megpróbál rávilágítani az az, hogy nem várhatunk senkitől megbocsátást, amíg mi nem bocsátottunk meg magunknak. Emberek vagyunk és hibázunk, de túl kell lépni a hibákon, ami ugyan nehéz, de megfelelő önvizsgálattal, meditációval és önismerettel sikerülhet. Ne hordozzunk több éves sérelmeket magunkkal, engedjük el őket, ami csak akkor lehetséges, ha megbocsátunk magunknak. Ne várjunk másokra, ne tegyük másoktól függővé az életünket, mert belefulladunk.
HOGYAN VÁLJ SZABADDÁ. INSTRUKCIÓK:
Az élet metaforái Isten instrukciói. Felmásztál a tetőre és még annál is magasabbra. Semmi sem áll közted és a végtelen között. Most pedig engedd el. A nap a végéhez közeledik. Itt az ideje, hogy valami, ami csodálatos volt, átváltozzon valami mássá, ami szintén csodálatos. Engedd el. A megoldás iránti óhajod imádság. Az, hogy itt vagy, Isten válasza a könyörgésedre. Engedd el, és figyeld, ahogy feljönnek a csillagok – fenn az égen, és bent, önmagádban. Teljes szívedből kérj kegyelmet, és engedd el. Teljes szívedből bocsáss meg neki, BOCSÁSS MEG ÖNMAGADNAK, és engedd el. Célod az legyen, hogy megszabadulj a felesleges szenvedéstől. Engedd el. Figyeld, ahogy a nappal forrósága helyet ad az éjszaka hűvösének. Engedd el. Amikor a párkapcsolat karmája bevégeztetett, csak a szeretet marad. Biztonságban vagy. Engedd el. Amikor a múlt végre elszakad tőled, engedd, hadd menjen. Aztán mássz le a toronyból, és kezdd el élni az életed hátralevő részét. Méghozzá boldogan.
A könyv elején Liz egy Balira utazik egy idős füvesemberhez, hogy aztán cikket írhasson az élményeiből. Az idős tanító, Ketut egy képet ad Liznek, amelyet az egyik meditációja során rajzolt. A kép egy embert ábrázol, akinek a feje helyén egy hatalmas lombkorona növekszik, a testéből pedig négy láb nyúlik a föld felé. Ketut szerint a legfontosabb, hogy úgy kell élned, mintha négy lábbal állnál a földön. Mindig arra kell törekedned az életedben, hogy megtaláld az egyensúlyt. Ezt az egyensúlyt magadban kell keresned. Nem mondhatja meg senki más neked, hol van a középpont, amin egyensúlyoznod kell, de kitartással, meditálással, és az élet élvezetével ez sikerülhet. Az élmények és az érzelmek sem billenthetnek ki ebből az egyensúlyból, ha úgy élsz, mintha négy lábbal állnál a földön.
– Hogy meglelje az áhított egyensúlyt – magyarázta Ketut a tolmács segítségével –, ilyennek kell lennie. Mintha nem is két lábbal, de néggyel állna a földön. Akkor stabilan lerögzíti magát. Ezentúl ne a fejével próbálja megérteni a világot, hanem a szívével. Ily módon megismerheti Istent.
Liznek az indiai asramban nem csupán az ömagához vezető út keresésében, hanem a meditációval is gondja akad. Nem tudom kiüríteni az elmém – mondja Richardnak, mire Richard kineveti. Az elmédet nem tudod tudatosan kiüríteni. A meditáció lényege nem az, hogy erőlködnöd kell, vagy megpróbálnod semmire sem gondolni. Csak ülj le, és figyelj. Hagyd, hogy magától megtörténjen. Idővel könnyebben fog menni. Segít abban, hogy megtaláld az egyensúlyt.
Ma reggel meditálás közben a következő gondolatok járnak a fejemben: „Vajon hol telepedjek le, miután ez az utazással eltöltött év véget ér? Nem akarok csupán megszokásból visszatérni New Yorkba. Talán valami új várost kéne találnom. Austin állítólag nagyon szép. Chicago meg az építészetéről híres. Bár a tél szörnyen hideg lehet. Vagy költözzek el? Sydneyről sok jót hallottam, ha New Yorknál olcsóbb helyen laknék, akkor talán megengedhetnék magamnak egy plusz hálószobát, amit berendezhetnék meditációs szobának! Az irtó klassz lenne! A falakat aranyszínűre festeném. Vagy mélykékre. Nem, aranyszínűre. Nem, inkább kékre…” Végre sikerült rajtakapnom magam ezen a gondolatmeneten, és megrendülve megállapítottam: „Itt vagy ebben az indiai asramban, a világ egyik legszentebb zarándokhelyén, és ahelyett hogy bensőséges kapcsolatot próbálnál kialakítani Istennel, azt tervezgeted, hogy egy év múlva hol meditálsz majd? Az a ház még csak nem is létezik, ráadásul még azt sem tudod, melyik városban áll! Mi lenne, te idióta, ha most meditálnál, ebben a pillanatban, ezen a szent helyen, ahol éppen vagy?” Figyelmemet visszairányítottam a mantra néma ismétlésére. Néhány pillanattal később újabb szünetet tartottam, hogy visszaszívjam az „idióta” szót. Úgy éreztem, ez nem volt igazán szeretetteljes megnyilvánulás a részemről. „Mégis – jutott eszembe a következő pillanatban –, egy aranyszínű meditációs szoba klassz lenne…” Kinyitottam a szemem, és felsóhajtottam. Tényleg csak ennyire vagyok képes?
Hiszen Isten benned van.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: