Azt gondolom, nekünk embereknek – nem, direkt nem nőket írtam -, a testkép, az önértékelési probléma és az önbizalomhiány nem ismeretlen fogalom. Sokat gondolkodtam és olvastam a témában, de eddig még nem írtam róla, azonban most eljött az ideje. Ugye az alap tézis, amit én is aláírok nem más, mint a média hatása a társadalomra – többek között a nőkre. A magazinok címlapjáról vékony, tökéletes testű nők tekintenek vissza ránk. A legtöbb esetben ezek a jelenségek számítógépes manipuláció és a Photoshop eredménye, mellyel mindannyian tisztában vagyunk. Azonban elgondolkodtató, hogy a magazinok miért nem igaz valójukban mutatják be a modelleket a címlapokon, miért retusálnak? Azért, hogy azt sugallják, nem vagy jó úgy, ahogy vagy, ez nem elég, ahhoz, hogy modern, szexis nő legyél igenis vékonynak és szép, kidolgozott testűnek kell, hogy légy. Ha csak pár száz évvel visszatekintünk a múltba, szembetűnő, hogy az akkori nőideál főként a teltebb idomokra, karcsú derékra és nőies formákra hívta fel a figyelmet. Ekkor a női társadalom arra törekedett, hogy hasonlóan fessen, mint az akkori ideál. Ilyenkor kerültek képbe a plasztikai műtétek, a mellnagyobbítás, hiszen a kis mellű nők nem fértek bele a “keretbe”, ami akkoriban elvárás volt. Manapság ez a testkép annyit változott, hogy a mellméret és darázsderék helyett a vékony, 34-es méret lett az ideál, ezért a nők nagy része azon dolgozik, hogy elérje ezt a testalkatot.
Több mozgalom is kapcsolódik ahhoz a felismeréshez, hogy a nő akkor is nő, ha van rajta némi husi, vagy fognivaló, és a nőiességet nem a testalkat határozza meg. Az a véleményem, hogy igenis el kell fogadnunk a testünket. Nincs tökéletes test, mindenkinek van bőrhibája, műtéti heg, vagy narancsbőr a testén, ami hozzátartozik a való élethez. Persze azért itt is át lehet esni a ló másik oldalára. Sokszor túlzásnak érzem mindkét irányvonalat. Ezért lehet, hogy meg fogtok kövezni, de én továbbra is azt állítom, hogy ebben az esetben is érdemes az arany középutat járhatóvá tenni. A címlapok által sugallt elvárás természetesen gyakorlatilag lehetetlen. A Photoshop és a számítógépes technikák megvalósítása csak a virtuális világban létezik. Nem kéne követendő példának tekinteni azt, hogy mit vár el a média. Persze nem azt mondom, hogy ne dolgozzunk a testünkön és ne foglalkozzunk vele, de ezt ne azért tegyük, mert bárki ezt várja el/sugallja felénk, hanem a saját elégedettségünk érdekében. Anno volt a Dove-nak egy kezdeményezése, ami pont a társadalmi nyomás ellen készült. A reklám célja az volt, hogy attól, hogy valaki nem 34-es méret, attól még ugyanúgy nő, ugyanúgy a társadalom teljes jogú tagja. És ez miatt nem kell szégyenkezni, vagy nem kell úgy érezni, hogy kudarcot vallottunk.
A nő akkor is nő, ha kövér, akkor is, ha hegek vannak a testén. Akkor is, ha barna, szőke, vagy vörös. Akkor is, ha anyajegy vagy májfolt van a testén. Akkor is, ha nem megy rá a 34-es méret.
Azonban van egy pont, amire mindenképpen szeretnék kitérni. A kétoldalúság és ismét az arany középút elmélkedés következik: Vajon helyénvaló-e az, hogy egyik oldalról azt kapjuk legyél vékony, és hasonlíts a címlapokon bemutatott hölgyekre, vagy fogadd el magad úgy ahogy vagy. Nyilván az első pontot nem szeretném részletesen taglalni, mert a társadalom ma már nem csak arra mutat rá, “hogyan kéne kinéznem”, de megmondja azt is, “hogyan érezzek, mit kéne éreznem”, vagy megmondja, hogy “milyen vagyok/legyek”. A másik oldal pedig azt sugallja kicsit kisarkítva a dolgot, hogy “mindegy, milyen vagy, úgy vagy jó, ahogy vagy, fogadd el magad”. Na számomra itt borul a bili. Szóval ha 35 kiló vagyok, kilátszanak a csontjaim, és nem áll jól semmi, gyenge és erőtlen vagyok, akkor az úgy jó, ahogy van? Na ne. Ami azt illeti én egyik oldallal sem értek egyet. Az én nézetem az, hogy “légy olyan, ahogyan jól érzed magad”. És ez egyénenként eltérő. A lényeg, hogy úgy alakítsd a testedet, ahogy az neked jó. Ha te 34-es méretben érzed jól magad, akkor törekedj arra – persze csak abban az esetben, ha nem a média nyomására, hanem a saját magaddal szemben állított elvárások alapján tűzted ki a célod. Ha te 42-es méretet hordasz, amivel nincs gondod, akkor maradj úgy. De fordított esetben is igaz. Ha a 34-es méret számodra csontos és férfias, akkor törekedj arra, hogy felszedj néhány kilót. De a legfontosabb, hogy akkor vagy jó úton, ha nem külső nyomásra, hanem saját magadért teszed.
Én sosem voltam duci, de azért hízásra hajlamos vagyok. Ezért igyekszem odafigyelni a táplálkozásomra és az életmódomra. Nem azért, mert ezt láttam a márciusi Cosmoban, hanem azért, mert én akkor érzem jól magam. Akkor van a tetőfokán az önbizalmam, akkor vagyok magabiztos, ha meg vagyok elégedve a testemmel. Persze vannak területek, amin nem tudok változtatni (műtéti hegek, horzsolások), ezeket elfogadtam, ugyanúgy a testem része, mint a szemem vagy a fülem. De amin tudok változtatni, és nem tetszik, azon tudatosan igyekszem változtatni. Ez az ebéd esete. Hiába eszik mindenki kuszkuszt, ha én nem szeretem, nem eszem meg, de ha nekem akkor a rizs esik jól, azt választom. Mert el tudom dönteni, nekem mi a jó, függetlenül attól, hogy “mit mondanak”.
Teljesen személyre szabott, hogy ki mit vár el önmagától. Nem arra kell figyelni, mit vár el a média, a lényeg, hogy te hogyan érzed jól magad. Vannak rajtad kívül álló területek, amin nem tudsz változtatni – itt jön a fogadd el magad rész. De amin változtatni tudsz a saját jóléted és önbizalmad érdekében, tedd meg. A média kétoldalúsága és a végletek pont ez miatt nagyon kártékonyak. A fogadd el magad mozgalom egyik legjelentősebb hibája, hogy azt sugallja, “mindegy milyen vagy, jó vagy úgy és fogadd el”. Na már most ha én 250 kiló lennék, és komoly megterhelést okozna felkelni az ágyból (az eü. problémákról már nem is beszélve) akkor nekem ne mondja senki, hogy jó vagyok úgy, ahogy vagyok. Akkor változtatnék. Nem, nem azért, hogy olyan legyek, mint a címlapokon szereplő modellek, hanem azért, hogy én jól érezzem magam. Ezt a sémát senkire nem lehet ráhúzni. Egyetértek a fogadd el magad kampánnyal, de ne minden áron. Gondoljunk csak bele. Eddig minden nő a 34-es méretért küzdött, aztán amikor megjelentek a plus size modellek, és a kezdeményezések sok nő azt gondolta “ez az, nincs több sport, jöhet a zaba meg a chips, mert én elfogadom magam úgy, ahogy vagyok”. Ezzel mondhatnánk azt is, ne küzdj a testedért, az egészségedért, felesleges a harc a plusz-mínusz kilókkal.
Egyszóval arra törekedj, hogy neked jó legyen. Mindegy, hogy hány kiló vagy. Nem számít, hogy mások mit gondolnak. A lényeg, hogy légy a saját példaképed. Fogadd el, amin nem tudsz változtatni és változtass azon, ami a te boldogságodat szolgálja. Néha nehéz elkülöníteni a saját magad elé támasztott elvárásokat, meg azt, hogy a média és társadalom mit sugall, vagy vár el.
A lényeg, hogy a testképzavar belőled indul ki, de a változást is te magad irányítod. Nő vagy. Akkor is szép és kívánatos vagy, ha vékony/kövér vagy. Ha van anyajegy az arcodon, ha nincs. Ha van heg a testeden, ha nincs. Ha sminkelsz, ha nem sminkelsz. Ha szőke vagy, vagy barna, vagy vörös. Úgy vagy nő, és jó nő, ahogy te jól érzed magad, mert az egészséges önbizalomnál és a pozitív kisugárzásnál nincs nőiesebb dolog a világon.
Végül megosztanám Réka néhány gondolatát a témában (a blogját itt olvashatjátok). “Nagyon nehéz szétválasztani azt, hogy az elégedettség/elégedetlenség abból fakad-e, hogy mit vár el a környezet. Mert lehet, hogy csak azért nem érzem jól/rosszul magam ahogy vagyok, mert én így gondolom, vagy mert a környezet elvárásai már annyira belém ivódtak, hogy már magaménak érzem ezeket az elvárásokat. Egyszerűen annyira kényszer van bennünk, hogy elhelyezzük magunkat egy skálán (hiszem már iskolás korban is osztályzatokat kapunk), hogy lehetetlen szerintem elválasztani, hogy mi az amit már túl sokszor hallottunk és ezért így hisszük és mi az ami saját meggyőződés. Béna példa… Divat a piros szín. Tetszik nekem. De vajon tényleg tetszik, vagy mindenki azt hord, sokat látom és ezért tetszik? Valaki elkezd pirosat hordani, divat lesz és aztán valamiért nekem is tetszik… de az a valaki megmondta nekem akkor, hogy pirosat hordjak, vagy nekem ez tetszik? Ugyan így… belenézek a tükörbe, és ahogy magamat értékelem, azt abszolút nem lehet mentes attól, hogy hogyan akarom, hogy lásson a környezetem, ami pedig nyilván nem mentes a környezet elvárásaitól. Bár nemrég azt írtam, hogy: Az, hogy milyennek lát a környezetünk, sokszor azon múlik, hogy mi milyennek látjuk magunkat, és nem fordítva, mint ahogy azt sokszor hisszük. De vajon a magunkat látás mennyire mentes a környezet elvárásaitól?”
Vitatéma: Képzeljünk el egy férfibeszélgetést. “Nézd mekkora kufferja van annak a csajnak.”
Hála az égnek, afelé tartok, hogy maximálisan letojjam mások véleményét az ízlésemről, a kinézetemről stb.
Amúgy meg folyton eszembe jut egy régen látott rajzfilm, aminek a címe: Járni tanulni. Egyetlen egyszer láttam, de örökre megragadt bennem.