Az utóbbi években, ahogyan lassan kezdtem elhagyni a gyerekkort, és beléptem a nagybetűs életbe hamar rájöttem, hogy az élet nem fenékig tejfel. Közhely, de emlékszem, amikor gyerekként a szüleim mindig azt mondogatták nekem, addig örüljek, amíg gyerek vagyok, amit persze sokakhoz hasonlóan én sem hittem el. Vártam már, hogy felnőjjek, hogy egyedül dönthessek a sorsomról, hogy a saját lábamra álljak, és a saját céljaimért küzdjek anélkül, hogy a szüleim irányítása és tanácsai befolyásoljanak. Amikor először megéreztem a felnőttkor ízét, rögtön kiderült, hogy a szabadság érzésével együtt problémák és akadályok halmazát állítja elém az élet, amit bizony magamtól kell leküzdenem, sokszor segítség nélkül. Azonnal rájöttem, hogy a szülői irányítás egyfajta biztonságot adott az életemnek, tudtam, ha a szüleim tanácsára cselekszem, minden rendben lesz. Ezt sosem tudtam megmagyarázni, de amit otthonról hoztam, nekem mindig egy irányvonalat adott a helyes döntéshez, amit követhettem. Még így is, hogy a gyerekkoromat rég magam mögött hagytam, sokszor hívom fel az anyukámat tanácsért, véleményért, mert még így felnőttként is sokat segít számomra, ha a szülői hadsereg mögöttem áll.
Megtanultam azóta felelősséget vállalni a döntéseimért, leküzdeni az akadályokat, intézni a mindennapi ügyeket a munka és az egyetem mellett. Néha már-már annyira túlpörögtem, hogy a szabadidőmben a dolgaim végeztével is úgy éreztem, hogy teljesítenem kell, hogy a szabadidőmet hasznosan kell eltöltenem, hogy aztán nyugtázhassam, hogy az elmúlt 24 órát kifáradhatatlanul a feladataim teljesítésének szenteltem. Egy darabig élveztem is a napi robotot, azt, hogy folyton van mit csinálni, nem ismertem az “unalom” fogalmát, ami gyerekként nagyon sokszor megérintett. A sok munka és teljesítménykényszer hamar kiégéshez és kimerültséghez vezetett. Az akadályok legyűrése és a túlpörgés végül arra a pontra jutott, hogy az agyam átkapcsolt kényszerpihenő üzemmódba, amikor aztán felkelni sem volt kedvem reggelente, a munkaidő kínkeservesen lassan telt, és amikor végre hazaestem az ajtóban lerúgott cipőm és a földre dobott kabátom a következő napig ugyanott hevert. Eldőltem a kanapén, fileket néztem, lustálkodtam, ahhoz sem jutott elég energiám, hogy vacsorát főzzek magamnak, online rendeltem ételt, és dühös voltam, ha a futár nem hozta az ajtóba, hanem le kellett mennem a ház elé. Úgy éreztem, a végtagjaim nehezek, az agyam üres és képtelen vagyok bármi hasznosat csinálni. Persze ehhez hozzájárult a kőkemény lelkiismeret furdalás és bűntudat is, hogy én mégis hogy jövök ahhoz, hogy pihenek, szórakozok és lustálkodok, amikor egy valamire való nőnek igenis teljesítenie kell nap, mint nap.
Legyek jó nő, kívánatos, szép, mindig ápolt. Emellett végezzem jól a munkámat – lehetőleg olyan munkát, amelyet a társadalom krémje végez, reggelente kiskosztümbe, és tűsarkúba libbenjek be az irodába, mosolyogjak a kollégákra, tartsak konferenciákat, aztán ugorjak be az óvodába a gyerkőcért, akit még hazafele kicsit kiteszek a játszótéren amíg bevásárolok. A tűsarkúba töretlen kitartással rohanok a nehéz szatyrokkal a zsír új cabrióbig, aztán otthon csókoljam meg a férjem, főzzek minden nap friss, egészséges, egzotikus ételeket, kényeztessem a családom, de a lakásom mindig ragyogjon a rendtől és a tisztaságtól. Gondoskodjak a mosott ruhákról, a családom másnapi ellátásáról, esténként menjek koktélozni a barátaimmal, aztán hazaérve miután mesét olvastam a gyereknek, még bújjak össze a férjemmel és persze másnap reggel kipihenten, kisimult arccal, friss lehellettel ébredjek fel, hogy kezdhessem előről a tökéletes életemet.
Kicsit furcsán hangzik, nem?
Valóban, a mai társadalom tulajdonképpen a fenti napirendet várja el a mai nőktől. A hiba ott van, hogy mi is emberek vagyunk. A testi és agyi kapacitásaink gyakorlatilag képtelenek a fenti elváráshalmaz teljesítésére, így igenis meg kell engednünk magunknak, hogy néha – még ha csak heti pár órára is – kikapcsolódjunk, önmagunkkal törődjünk és erőt gyűjtsünk a hétköznapok megpróbáltatásaihoz. Mindezt úgy, hogy ne érezzünk bűntudatot azért, mert most éppen nem csinálunk semmi “hasznosat”. Ez a mondat már önmagában abszurd, hiszen ahhoz, hogy a “hasznos” teendőinket nap, mint nap ellássuk, megfelelően kipihentnek és frissnek kell lennünk, ehhez pedig az élet elengedhetetlen része szükséges: A pihenés és a kikapcsolódás.
A bűntudat legyőzése nem egyszerű, de kiindulópontnak szükséges megértenünk azt, hogy a pihenés szükséglet, pont úgy, mint a légzés, az étkezés, vagy az alvás. Enélkül egyszerűen nem működünk. Az autó is kitartóan szeli a kilométereket, de időnként fel kell tankolni ahhoz, hogy ne álljon meg. A szervezetünk ugyanígy működik. Kicsit az embereknél összetettebb a tankolás dolog, mint a gépeknél, hiszen nekünk nem csak a testünket, hanem az agyi kapacitásunkat is fel kell időnként töltenünk. A megfelelő mennyiségű és minőségű alvás fontos, hogy a szervezetünk működjön a nap folyamán. Azonban az agyi tankoláshoz másféle pihenésre van szükségünk: A kikapcsolódásra. Hogy azokkal a dolgokkal foglalkozzunk, amiket szeretünk, amik kikapcsolnak, amik szórakoztatnak. Ha elfogadjuk a tényt, hogy ez is az élet szükségszerű velejárója, akkor talán kevesebb bűntudattal fogunk legközelebb eldőlni a kanapén és kiolvasni a kedvenc magazinunkat, vagy töltjük a szombat délelőttöt az ágyban kedvenc gyerekkori meséink bámulásával.
A pihenés egész egyszerűen JÁR nekünk. Szükséges, és szórakoztató. Nyilván szoros időbeosztásnál és család, gyerekek mellett nehezebb mindezt megvalósítanunk, de fontos, hogy legalább heti néhány órát szánjuk önmagunkra, a pihenésre, hiszen enélkül a szervezetünk hamar kiég.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: