Szeparé – Te normális vagy?

Alapvetően születésünktől fogva úgy vagyunk beprogramozva, hogy eltérő tulajdonságokkal, személyiségjegyekkel rendelkezünk. Azonban a társadalom egyes csoportjai felállítottak néhány “normát”, amibe ha nem illünk bele, akkor társadalmilag el vagyunk szeparálva a normálistól. Na de mit is jelent ez? Ha nem úgy szórakozunk, vagy nem azokat a hobbikat űzzük, mint mások, a nagy átlag, akkor el vagyunk titulálva furáknak. De mégis ki határozza meg ezeket a határokat, hogy meddig tartozol a normális és mikortól a nem normális kategóriába?

Az emberek nagy része önbizalomhiánnyal és a szociális elveknek való megfeleléssel küzd. Valamelyik nap azt hallottam a munkahelyemen nagy röhögések közepette, hogy én furcsa és introvertált vagyok, mert a szabadidőmben listákat írogatok – valójában nagyon szeretek tervezgetni, háztartási feladatokat, utazásokat, ajándékötleteket gyűjtök és felírok mindent, ami eszembe jut. Nem igazán értettem a megfogalmazás és az elképzelés lényegét, de egyből rájöttem, hogy attól kezdve, ahogy felvállalod önmagadat két lehetőség áll fenn: Vagy furának titulálnak, mert nem úgy kapcsolódsz ki, szórakozol, mint az átlag, vagy felveszed a társadalmi normáknak megfelelő álarcot, és ugyan nem ítélnek majd el, de te tutira nem fogod jól érezni magad a bőrödben. Na de mit jelent az átlag valójában? Valóban az lenne a normális, ha úgy életed az életedet ahogy mások elvárják tőled azt? Vagy bevállalod a valódi önmagad cenzúra és megjátszás nélkül, és elfogadod, hogy mások ezért elítélnek, elfordulnak tőled és negatív hangvétellel beszélnek rólad, vagy beállsz a sorba, és az általad normálisnak ítélt elvárásoknak felelsz meg – amivel becsapod önmagadat és megfosztod magad a számodra örömet okozó dolgoktól. A társadalom nem tudja elfogadni, hogy mások vagyunk. Beskatulyáznak minket annak alapján, hogy milyenek vagyunk, és vagy a normális vagy a nem normális kategóriába esünk. Na de mégis kik azok az átlagosak? Mitől átlagosak és milyen jogon ítélnek el másokat?

Emlékszem a gimiben volt egy lány, aki pár osztállyal felettem járt és írói álmokat kecsegtetett. Hamarosan kiadták az első rövid regénysorozatát. Persze a gimiben rögtön furcsán néztek rá, negatív jelzőkkel illették és beszéltek róla. Hatalmas szenzáció volt a hobbija – és nem a pozitív értelmében. Nem tudtak örülni a sikerének és a fáradtságot sem vették, hogy elolvassák a könyvét, vagy elismerjék a munkásságát, esetleg ne adj’ Isten, elfogadják, hogy számára az írás az, ami örömet okoz. Baromira sajnáltam a lányt, és irigy voltam rá, mert felvállalta önmagát a negatív kritikák és megjegyzések ellenére is. Ő volt a gimiben a fura lány, akire ujjal mutogattak és akiről beszéltek. Aztán elgondolkodtam azon, hogy miért van az, hogy ha tegyük fel felvállalom, hogy milyen zenét hallgatok, vagy ha beismerem, hogy a szabadidőmben alkotok, vagy kreatív projektekkel foglalkozom, esetleg egy pillanatra nem játszom meg magam és nem akarok görcsösen megfelelni a normálisnak ítélt személyiségjegyeknek, akkor engem is furának titulálnak és kikezdenek.

Volt egy barátnőm, aki a párja elől rejtegette a viselt dolgait. Kitörölte a böngészési előzményeket, hogy a párja ne jöjjön rá, hogy miket olvas a neten, milyen szavakra keres rá, és mely dolgok iránt érdeklődik, mert félt, mi lesz akkor, ha a párja rájön, hogy igazából nem azzal a lánnyal él, akit elképzelt magának, vagy akit eddig tévesen megismert. Gondosan ügyelt rá, hogy az autóból mindig kiszedje a CD-ket, mert félt, mit gondol majd a párja, ha rájön, hogy nem az átlagosnak ítélt elektronikus zenét hallgatja, hanem hogy kedveli a 80-as évek zenéit, és szívesen meghallgatja Lady Gaga új számait is. Aztán a megjátszási roham addig fajult, hogy a lány teljesen más szerepet adott elő, mint amilyen ő valójában. De mi lesz ennek a vége? Egész életünkben meg kell játszanunk magunkat és megfelelni a társadalmi elvárásoknak ahhoz, hogy szeressenek bennünket, vagy felvállaljuk az igazi önmagunkat és kitesszük magunkat a furkálódásoknak, amely valószínűleg rövidtávon önbizalomhiányhoz és rosszalló tekintetekhez fog vezetni.

Na de miért félünk felvállalni önmagunkat? Valószínűleg azért, mert félünk, hogy kevesebb ember marad a közelünkben, hogy eltávolodnak tőlünk az ismerőseink és rosszalló pillantásokat kapunk. Attól, hogy két ember nem hasonlít egymásra még el kellene fogadnunk a másságot. Sőt, talán örülnünk kéne neki, hogy nincsenek ugyanolyan emberek, hogy mindenki más, hogy mindenkiben felfedezhetünk valami értékeset és valami figyelemreméltót. De mi a megoldás?

Fel kell fedeznünk azokat az embereket, akik úgy fogadnak el, amilyenek vagyunk. Gondoljunk csak bele, kivel érezzük a legjobban magunkat és kivel tudjuk a legszebb órákat, perceket eltölteni? Azokkal az emberekkel, akik szeretnek minket annak ellenére is, hogy esetleg más hobbit űzünk, vagy másképp kapcsolódunk ki, mint ők – ilyenek a barátok és azok az emberek, akik előtt nem játsszuk meg magunkat, akik cenzúrázatlanul látnak minket és ezért nem tartanak furcsának minket. Akkor a többi emberre egyáltalán miért pazarlunk időt? Miért töltünk időt azzal az emberrel, aki elítél minket, vagy aki furának tart bennünket? Egyáltalán tudják, hogy mások vagyunk? Felvállaljuk a párunk, vagy a kollégáink előtt, hogy kik vagyunk valójában? 

Oké, mások vagyunk mindannyian, de ha felvállaljuk önmagunkat és elítélnek, akkor mi van? Akkor megtudjuk, hogy kik azok az “átlag emberek” akiknek a külcsín és a látszat fontos, és ezekre az emberekre semmi értelme időt pazarolni. Meg kell találnunk azokat az embereket, akik hozzánk hasonlóak és higgyétek el ez abszolút nem nehéz. Az első lépés a boldog élet felé az, hogy felvállaljuk azt, hogy kik vagyunk, mit szeretünk és hogy mi okoz nekünk örömet.

Emlékszem az első arckifejezésekre, amikor elmondtam pár embernek, hogy blogot írok. Valaki elolvasta, és azt mondta, ő ugyan nem tudja megragadni az örömöt abban, hogy ír, de tetszik neki, amit csinálok és büszke rám. Volt, aki nevetség tárgyává tette, bármilyen beszélgetés vagy felmerülő téma során kaján vigyorral tette fel a kérdést, hogy “akkor most erről írni fogsz a blogodba?” – na ők azok, akik előtt ugyan nem játszom meg magam, de nem is a tartoznak abba a kategóriába, akikkel szívesen töltöm az időmet. Akik igazán szeretnek bennünket, azok úgy szeretnek minket, ahogy vagyunk, a viselt dolgainkkal együtt, cenzúra nélkül – és velük is érezzük magunkat a legjobban. Azt hiszem, hogy ez elgondolkodtató, hogy akkor most kik is tartoznak a normális kategóriába – akik megpróbálnak megfelelni az elvárásoknak és ítélkeznek, vagy azok, akiket furának titulálnak, mert felvállalják önmagukat.