Varázsdoboz

Liebster Blog Award-ot kaptam!

Pár nappal ezelőtt a Pink Dust blog szerzője, Alexandra – akivel nem mellesleg már volt alkalmam közösen dolgozni, ha fogalmazhatok így -, Liebster Blog Award díjjal ajándékozott meg. Kattints ide, és átirányítalak a Pink Dust blogra. Első pillanatban nagyon meglepődtem, aztán elfogott a kíváncsiság, és kutatásba fogtam, hogy valójában mi is ez, amit Alexandra nekem ítélt. Igaz, hogy nem fizettem sem nevezési díjat, se nem állítottak egy szigorú tekintetű, kritikus bizottság vagy zsűri elé, de mégis kiválasztottak – engem, aki egy évvel ezelőtt nem is gondolta, hogy bárki is a Varázsdobozra fog kattintani. Ilyenkor mégis elfog az érzés, hogy elképzelhető, sőt, valószínű, hogy nem is olyan rossz, mi tö, talán jó az, amit csinálok, és amire a legbüszkébb vagyok, hogy ezzel nem csak saját magam számára okozok örömet.

Ha valaki egy évvel ezelőtt megkérdezte volna tőlem, mi az oka, hogy blogot írok, vagy éppen azt a kérdést tette volna fel, hogy milyen céllal hoztam létre a Varázsdobozt, valószínűleg hasonló jelzőkkel illettem volna a válaszomat: Hobbi, szórakozás. Idővel aztán mindehhez hozzájárult a szenvedély, aztán vagy fél évvel később már a szükséglet is. Idővel megjelent a kötelesség, vagy a felelősség is a repertoárban, de aztán végül mindig rá kellett jönnöm, hogy egész egyszerűen az írás az a terület, amelyre egyaránt tekintek munkaként, életstílusként, kikapcsolódásként és hobbiként. De mindez miért fontos? Felesleges az okokon gondolkodni, hiszen nekem bőven elég indok, hogy számomra a Varázsdoboz szerelem – egy olyan szerelem, amelyet magam alkottam meg, formáltam, alakítottam és alakítok most és mindig a saját szám íze szerint, egyszóval valami, ami számomra a tökéletesség és a teljesség érzését jelenti.

díj1

A Liebster Blog Award Németországból indult, nem is olyan régen, és lényege, hogy szakmabeliek, azaz bloggerek (akkor talán mégis felmerülhet a szigorú tekintetű bizottság, mint olyan) adják olyan bloggereknek, akik számukra valami lényegeset alkotnak/alkottak. Valami olyat, ami számukra érték. Ez hatalmas megtiszteltetés.

A díjjal együtt jár, hogy kénytelen vagyok benneteket beavatni néhány személyes információba, ami valójában távol áll tőlem, ám mégis úgy érzem, itt az ideje, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Alexandrától 10 kérdést kaptam, amelyeket megválaszolok, valamint összeszedek 10 olyan dolgot is az életemből, amit még nem tudtok rólam.

10 dolog, amit kevesen tudnak rólam

  1. Ha ideges vagyok, rágom a számat. Igen, belülről. Rendkívül undorító szokás ez, de nagyjából 7 éves korom óta képtelen vagyok leszokni róla.
  2. Imádok pattanást/mitesszert nyomkodni. Hajlamos vagyok a Youtube-on olyan videókat végignézni, ahol óriási faggyúmirigyeket, vagy betokosodott pattanásokat nyomkodnak – szabályos vonzalom fűz minden ehhez hasonló jelenethez.
  3. Ugyan katolikus vagyok, és meg is vagyok keresztelve, mégsem látogattam a hittanórákat, így se nem voltam elsőáldozó, de még bérmálkozó sem. Ami azt illeti, komolyan el szoktam gondolkodni azon, hogy a majdani esküvőm milyen lesz a számomra elmaradhatatlan egyházi szertartás nélkül.
  4. Idegesít, ha összenyomódik az üdítősüveg, vagy a tejesüveg. Az ásványvizesflakon. A tubusos majonéz, vagy a fogkrém. A samponos flakon. A tusfürdős flakon. A kézkrém.
  5. Hiperaktív vagyok. Képtelen vagyok sokáig aludni, vagy haszontalanul tölteni az időmet. Úgy érzem, folyton folyvást csinálnom kell valamit – valami olyat, ami előrébb visz az életben. Számomra nyugalomban végignézni egy filmet már bűn. Na jó, csak ha több mint 40 perces – mert ugye a kedvenc sorozataim esetében kivételt teszek.
  6. Maximalista vagyok. Nem tűrök meg sem hibát, sem félreértést. Sem port. Sem pedig vízcseppes poharakat. Ha kell, képes vagyok elpolírozni az evőeszközöket a szárítóból.
  7. A vendéglátásban dolgozom, már 9 éve. Semmilyen formában nem kapcsolódik ez a szakmámhoz, valamint a jövőbeli szakmáimhoz sem, de kihasználom a megdönthetetlen referenciáimat, és kedvemre válogatok a lehetőségek közül.
  8. Ugyanolyan színű zoknit veszek, mint bugyit. Mindig.
  9. Az autórádió hangerőszabályzója mindig páratlan számon kell, hogy álljon. Ahogy a TV esetében is. A laptopon viszont kerek számokat választok. Az 59 nem jó, ahogy a 61 sem. Nullával kell, hogy végződjön.
  10. Kávéfüggőségem van. Naponta minimumum 4 kávét fogyasztok, de ennél alább sosem adom. 

És most jöjjenek Alexandra kérdései.

  • Mi volt ma az első gondolatod? Hogy ez a reggel olyan, mint a karácsony reggel. (Emlékeztek a Mr. és Mrs. Smith-es jelentre, amikor Angelina megkérdezi Bradtől, mi volt az első gondolata, amikor meglátta?)
  • Mi a legfontosabb számodra az életben? Őszintén? A karrier, a család, és a pénz. Igen, ebben a sorrendben.
  • Mit tennél, ha nyernél 100 millió forintot? Valószínűleg elájulnék ijedtemben. Az a tapasztalatom, hogy képtelen lennék ennyi pénzt kezelni. Valószínűleg vagy befektetném, vagy hosszútávon gazdálkodnék vele.
  • Tanultál valami trükköt az anyukádtól/nagymamádtól? Ó, de még mennyit! Ha benőtt a körmöd, egy kis vattapamacsot kell a benőtt részhez tenni, így elkerülhető a gyulladás. Ha ki akar futni az étel, fújj bele. Ha nem sül eléggé és elég gyorsan – káromkodj!
  • Mi voltál előző életedben és mit hoztál onnan? Tetszett a kérdés, mert valamilyen szinten igen spirituális beállítottságú vagyok, bár kérdéses, hogy milyen szemszögből közelítem meg a kérdést. Ha abból indulok ki, melyek azok a dolgok, amelyekhez titkon vonzódom, elképzelhető, hogy az előző életemből ragadt mindez rám, de az is lehet, hogy csak a mostani vágyaimat szeretném kivetíteni. Biztos, hogy egy faluban, vagy gazdaságban éltem. Lovakkal, csirkékkel és kecskékkel. Nagy kerttel. Naplementével, mezővel. Sütőtökültetvénnyel. Lekvárokkal és gyümölcsökkel. Virágokkal és piros kockás masnikkal. Kandallóval és szőrmével. Teával és kakaóval. Hóval és falevelekkel.
  • Mennyi pénz lenne elég havonta, amivel tökéletesen elégedett lennél a következő 20 évben? A kérdés jó, a válasz már jóval egyszerűbb. Belegondolva, mi minden az, amit megvennék, ha hirtelen lottómilliomossá válnék, talán csak néhány dolgot tudnék felsorolni. Egy új fürdőszobaszőnyeget, hozzá illő törülközőkkel. Vagy egy darálós kávéfőzőt. Egy falmatricát. Ami azt illeti, semmi olyanra nem vágyom, ami megfizethetetlen lenne az átlagember számára.
  • Van valamilyen rossz szokás, vagy tulajdonság, amelyet felnőttkorodra levetettél magadról? Gyerekként nem szívesen léptem rá az utcán a járdabeton illesztésekre. Macskaköves utakon ezért sokszor komoly gondban voltam. Szerencsére most már nem figyelek erre különösebben.
  • Miért blogolsz? A kérdésre néhány szóban válaszolnék: Hobbi, szenvedély, munka, szükséglet, jövő.
  • Hány olyan ember van az életedben, akiért tűzbe tennéd a kezedet? Egy. És ugyanezt megtenné ő is értem. Ezt biztosan tudom. Ő a testvérem.
  • Megéled a pillanatot? Sajnos sosem voltam képes rá. Minden pillanatban már a következő jár a fejemben, nagyon nehéz kizökkenteni.

És hogy én kinek adom tovább a díjat? Ez egyelőre maradjon titok. 🙂

A perfekcionizmus csapdája

Van egy ötletem, hogyan utáld meg magad. Teljesen. Totálisan. Úgy hívják, maximalizmus. Légy te is maximalista! Sőt, lehet, hogy már az is vagy. Nagyszerű! Akkor számíts rá, hogy hamarosan kiégsz. Elégedetlen és feszült leszel. Folyamatos szorongásban élsz majd. Az emberi kapcsolataid tönkremennek, túlteljesítesz, képtelen leszel kipihenni magad. Folyamatos elégedetlenség lesz úrrá rajtad, mindezt úgy, hogy maximális teljesítményre törekszel. De bárhogy is csinálod, sosem lesz elég jó. Mindig lesznek jobbnál jobb ötleteid, hogyan terheld túl magad még inkább. Üdv a neurotikusok klubjában!

Na persze ez a kérdés nem ilyen egyszerű. Mindannyiunkban létezik egy perfekcionizmusra hajlamos személyiségvonás. Ez azonban adaptív tulajdonság, nem az élet egészére terjed ki, csak egy adott munkára, projektre, területre. Természetesnek tekinthető, hogy a munkahelyeden igyekszel jól teljesíteni, vagy szeretnéd minél jobb eredménnyel teljesíteni a vizsgáidat. Azonban az adatptív perfekcionizmust és a neurotikus személyiséget csupán egy hajszál választja el. A valódi perfekcionizmusban szenvedők az életük minden területére kivetítik ezt a fajta tökéletességre törekvést, és tudatosan keresik azokat a helyzeteket, amelyben még több felelősséget vállalhatnak, ezáltal is bizonyítva a kimagasló teljesítményre való képességet. Sokszor a perfekcionisták a személyiségüket igyekeznek kivetíteni az őket körülvevő emberekre is. Hosszú távon ez kapcsolati mélypontokhoz, munkahelyi gondokhoz, vagy akár váláshoz is vezethet.

wisdom-92901_1280

Fejleszd tökélyre az önutálatot!

A perfekcionizmus valójában egy nagyon komplex jelenség, és többféle módon érintheti az egyes embereket. Önmagában még nem perfekcionizmus az, ha az életed egy bizonyos területén a maximális teljesítményre törekszel. Sőt, bizonyos esetekben a képesség arra, hogy a maximumon teljesíts, még az előnyödre is válhat. A perfekcionista és a hatékony személy között a legszembetűnőbb különbség az, hogy míg a perfekcionista az élete minden területén a tökéletességet hajszolja, addig a hatékonyan teljesítők mindig csak egy adott területen igyekeznek kiemelkedő eredményt elérni. Hiszen ha egyszerre több területen is maximálisan szeretnél teljesíteni, az idővel túlterheltté tesz, és burn out-hoz vezet. A kiégés ténye pedig képes megváltoztatni az egész hozzáállásodat, valamint gyötrő lelkiismeret furdalást is okoz.

A perfekcionizmusról az emberek nagy részének azonnal a tökéletesség, a rend, a tisztaság, a rendszer és a hibátlanság jut az eszébe. Mondhatnám úgy is, hogy egyfajta pozitív asszociáció jelenik meg a szó hallatán, és egy figyelemreméltó, rendezett, maximálisan teljesítő személyiségre enged következtetni. Sajnos azonban a maximális teljesítményre való törekvés csupán a külső szem számára enged pozitívan következetni – valójában azok számára, akik maguk is perfekcionisták együtt jár a hibátlanságra törekvés és az elégedetlenség érzésével.

Honnan ered mindez?

Korábban már többször is írtam, de úgy érzem fontos ismét megemlíteni: A felnőttkori neurotikus hajlamok szinte minden esetben a gyermekkorból erednek. A negatív szokásminták, a feltételes reflexek, és a perfekcionizmus egyaránt hiányos nevelésből, vagy a nem megfelelő szülői magatartásból erednek. Ezzel most nem azt szeretném mondani, hogy hibáztasd mindenért a szüleidet – hiszen valószínűleg ők is hasonló nevelésben részesültek, mint te magad, csak ők nem ismerték fel mindennek a jelentőségét. Ha a szüleid hajlamosak voltak arra, hogy kimagasló teljesítményt várjanak el tőled, és nem tűrték, ha hibásan, vagy helytelenül teljesítettél, vagy cselekedtél, akkor ez a fajta elvárás olyan mélyen rögzült a tudatalattidban, hogy felnőttként is ezeknek az elvárásoknak igyekszel megfelelni. Ezzel olyan lavinát indítottak el, amely a felnőttkori boldogságodat is megnehezíti. Sokszor egy-egy elvárás olyan mély nyomot hagy a gyermeki agyban, hogy a felnőtt gyermekek tudattalanul is arra törekszenek egész életük során, hogy megfeleljenek mindazoknak az elvárásoknak, amelyeket a szüleik gyermekként eléjük támasztottak. A gyermek 5 éves koráig (egyes pszichológusok szerint 3 éves koráig) istenként tekint a szüleire. Minden, amit azok neki mondanak, azokat törvényként, igazságként fogadják el. A gyermekben nincsen meg a képesség, hogy különbséget tegyen jó és rossz, szükségszerű és szükségtelen között, vagy éppen a képesség és az igény arra, hogy megkérdőjelezze szülei elvárásait. Ezt nevezik a beépített szülőnek, aki a fejedben lakik, és a körmödre csap, ha egy feladatot nem végeztél el tökéletesen.

A maximalizmus kezelésének első lépése a felismerés. Ha már tudod, hogy te is perfekcionista vagy, akkor valószínűleg arra is rájöttél már, hogy ez bizonyos helyzetekben az életminőséged rovására jár. Hogyan szabadulj meg tőle? Azzal foglalkozz, ami igazán fontos. Tedd fel magadnak a kérdést minden egyes alkalommal, amikor úgy érzed, túl kell teljesítened önmagad: Valóban fontos ez az előrehaladásom szempontjából? Tényleg szín szerint kell csoportosítanom a ruhákat, vagy magasság szerinti sorrendbe állítani a könyvespolcon a könyveket? Előrébb visz ez engem? Segít a céljaim elérésében, vagy csak időpocsékolás és hátráltat a valódi feladatomban?

A komfortzóna elhagyása az egyik legkiválóbb módszer a maximalizmus kiütésére és az egyensúly megteremtésére kiégés nélkül úgy, hogy az életed fontosabb és lényegesebb területeire fordítod azt az energiát, amit korábban a tökéletesség hajszolásával töltöttél. Mi az a komfortzóna? Kattints ide.

Tetszett ez a bejegyzés? Ha igen, kérlek nyomj egy like-ot a jobb oldalon található Facebook dobozban a blogra, hogy ne maradj le a legfrissebb bejegyzésekről!A 

Közlemény

Kedves Olvasóim!

Gondolom észrevettétek, hogy nagyjából 1 hete nem frissült a blog. Az igazság az, hogy valami nagyon szuper változáson dolgozom, amely mind tartalmilag, mind formailag érinteni fogja az oldalt, hogy még inkább egyszerűbb, átláthatóbb rendszert hozzak létre. Addig is kövessétek a blogot a Facebookon, a jobb oldali sávban keresd a Varázsdobozt.

Sikerkulcs – III. Válj vállalkozóvá!

Egy kutatásból kiderült, hogy az amerikaiak legfelső 3 százaléka vállalkozóként tekint önmagára, és tekintett akkor, amikor célokat tűzött maga elé, amelyeket majd meg akar valósítani – később persze sikerült is mindez, így kerültek be ebbe a felső 3 százalékba.

alap_szerk

Az egyik legnagyobb hiba, amelyet felnőttként a munkahelyi életünk során elkövetünk, az az, hogy azt gondoljuk, másnak dolgozunk. Mástól kapjuk a fizetésünket, más teremti meg számunkra a munkahelyi körülményeket, az ottani viszonyokat, a munka mennyiségét, a határidőket, a munkaidőt, és úgy véljük, valójában nem a saját céljaink felé haladunk, hanem a munkánkkal másoknak segítünk az ő céljaikat megvalósítani. Abba sosem gondolunk bele, hogy egy vállalati igazgató, vagy akár a főnökünk is valószínűleg így tekint önmagára. Alkalmazkodnia kell az ügyfelekhez, az állami jogszabályokhoz, a gazdasági viszonyokhoz, mégis vállalkozóként tekint önmagára, és ezáltal került olyan státuszba, hogy jelenleg a mi főnökünk. 

Mindegy, milyen területen dolgozol, és nem is feltétlenül kell, hogy ez legyen az a terület, amelyben életed hátralévő részében dolgozni szeretnél. Mindegy, hogy munkáról, magánéletről vagy pénzügyi gondokról esik szó, próbálj meg úgy tekinteni magadra, mintha egyszemélyben vállalkozó és a saját főnököd is lennél. Tedd fel magadnak időről időre a kérdést: Ha én lennék egy napig a cég főnöke, ahol dolgozom, mi lenne az a változtatás, amelyet feltétlenül eszközölnék? Mit tennék, ha egy napig az én kezemben lenne a cégem irányítása, mi az, amin azonnal változtatnék? Ha megfogalmaztad a választ, cselekedj!

Jó, de mi van akkor, ha most nem azt a munkát végzem, vagy nem annál a cégnél, azon a területen, amivel majd foglalkozni szeretnék?

Teljesen mindegy, milyen területen dolgozol most, vállalkozóként minden helyzetben tekinthetsz önmagadra. Ha például iskolába jársz, akkor a főnököd lényegében az intézmény, a tanáraid, vagy mondhatjuk úgy is, hogy a kuncsaftjaid, akivel a közös együttműködésre és az igények oda-vissza való kielégítésére kell törekedned. Mit tennél, ha az oktatás során egy napra átvehetnéd a szemináriumod igazgatását? Milyen kérdéseket tennél fel, milyen központi, lényeges elemeket emelnél ki? Aztán áss mélyre a témában, végezz kutatást, vagy egy önszorgalomból készített tanulmányt a témában, és mutasd be az oktatóidnak. Ezzel kialakíthatsz egy kétoldalú tiszteletet, megbecsülést, valamint a tanulmányaidat is előlendítheted az ügyben.

Ki a kuncsaftod?

Mindenkinek vannak kuncsaftjai. Ha bolti eladó vagy, akkor a vásárlók, ha pincér, akkor a vendégek, ha orvos, akkor a betegek, ha író, akkor az olvasók, ha pedig asztalos, akkor a megrendelők. Lehet, hogy olyan területen dolgozol, ahol több kuncsaftcsoportot is megkülönböztethetsz. Lehet kuncsaft a főnököd, a kollégáid, vagy akár a takarító személyzet az irodádban. A biztonsági őr a bankban. A jegyeladó a moziban. A vállalkozók pontosan tudják, kik a kuncsaftjaik és kiknek az igényeit kell kielégíteniük. Ez mind ahhoz vezet, hogy amennyiben te odafigyelsz mások igényeire és elvárásaira, akkor bizonyos, hogy idővel viszonzást érdemelsz. A mondás is így szól: Ki mint vet, úgy arat.

Ha részletesebben megvizsgáljuk a kérdést, a vállalkozói szemléletmód kialakítása az alapja a jó kapcsolatoknak, a munkahelyi megbecsülésnek és előrelépésnek, valamint a személyes hatékonyságod növelésének. Azzal, ha úgy tekintesz magadra, mint vállalkozó együttjár, hogy a kuncsaftjaid igényeinek megfelelően próbálsz teljesíteni. Ezáltal a kölcsönösség elv alapján mindezt a saját hasznodra is fordíthatod. Gondolj csak bele: Ha kiüríted a szemetest magad után az irodában, vagy elpakololod a koszos csészéket az íróasztalodról, a takarító személyzetnek megkönnyíted a dolgát. Ezáltal amennyiben gondod akad, vagy a segítségükre szorulsz, készséggel állnak majd a rendelkezésedre. Ha a főnököd felhív a munkakezdés előtt pár órával, hogy be tudnál-e jönni előbb egy közbejött ügy miatt, és te flexibilis vagy, akkor nagy az esély arra, ha legközelebb előbb szeretnél távozni, netán hirtelen szabadnapra van szükséged, ő is hasonlóan flexibilisen fog reagálni.

A vállalkozói magatartással együtt jár a személyes márka kiépítése is. Erről majd még lesz szó a továbbiakban. Lényegében annyit jelent mindez, hogy tekints magadra úgy, mintha egy márka lennél. Hogyan viselkedik számodra egy tökéletes márka képviselője? Milyen emberi kapcsolatokkal rendelkezik, milyen tulajdonságokat és személyiségvonásokat fejleszt, hogyan viszonyul másokhoz? Milyen szokásai vannak? Tudjuk, hogy a cselekedeteink 90 százalékban szokásokon alapulnak. Amennyiben sikeres szeretnél lenni, el kell sajátítanod és magadévá kell tenned bizonyos sikeres szokásokat. 

Vállalj felelősséget az életedért, és tedd fel magadnak minél többször a kérdést: Mit tennék, ha én lennék az igazgató egy napig a munkahelyemen? Cselekedj, és magad is meglepődsz majd az eredményen. Idővel ezzel a vállalkozói magatartással sokkal gyorsabban és hatékonyabban jutsz majd előre, mint ahogyan azt valaha is gondoltad volna.

Határozd meg, ki a kuncsaftod. Aztán vizsgáld meg, mit várnál el önmagadtól, ha a kuncsaftod helyében lennél. Tanárként mit várnál a diákoktól? Főnökként az alkalmazottaktól? Na és ügyfélként a dolgozóktól? Cselekedj úgy, hogy aztán ugyanazt a hozzáállást kapd, amit szeretnél. Ennyi az egész.

Üdvözöllek a vállalkozók között!

Sikerkulcs – II. Hová tartasz?

alap_szerk

Gyerekként sokszor és sokat álmodoztam. Lefekvés előtt különféle történeteket és eseményeket képzeltem el, vagy jövőbeli lehetséges eredményeket álmodtam meg. Mindez arról szólt, mi az, amit szeretnék. Akkor ennek nem voltam tudatában, de innen visszatekintve már tudom, hogy közvetett módon, de arról álmodoztam, ahogyan a jövőmet elképzelem. A legtöbben megragadunk ezen a szinten. Sok pénzről, gyümölcsöző kapcsolatokról, lelki nyugalomról, harmonikus munkahelyi körülményekről álmodozunk – mégsem tesszük meg soha, hogy kimondjuk, valójában mi az, amit szeretnénk.

Ezért javasolt leírni a céljaidat. Akár egy darab papírra, egy reklámújság hátuljára, a telefonodba, vagy a jegyzettömbbe a számítógépen. Ahhoz, hogy leírj valamit, világosan meg kell fogalmaznod azt. Egy álomképet nem lehet leírni. Egy szituációt célként nem lehet leírni. Csak világos, konkrét terveket tudunk papírra vetni. Két jelentős oka van annak, miért nagyon lényeges leírni a céljainkat: Az egyik a konkrét megfogalmazás, mint előfeltétel, a másik pedig a teljes koncentráció. Mit jelent ez? Amikor leírsz valamit, szinte az összes érzékszervedet aktiválod. A szemeddel látod, a tapintásoddal és a mozdulataiddal kanyarítod a betűket, illetve általában a belső füleddel hangosan kimondva hallod mindazt, amit papírra vetettél.

Kisgyermekeknél figyelhető meg leginkább az iskolában, hogy mindaz, amit leírnak, sokkal gyorsabban és tartósabban rögzülnek a fejükben, mint azok az információk, amiket csupán láttak, vagy hallottak. Mindannyian eltérő módon használjuk a vizualizációs és az auditív tanulási módszereket. Ez azt jelenti, hogy van, aki sokkal gyorsabban tanul olvasás, vagy éppen látás útján, míg másoknak a hallott információk raktározódnak el az elméjükben. Mindannyiunkban mindkét képesség jelen van, bár eltérő minőségben használjuk fel azokat. Amennyiben leírunk valamit, mindkét készséget aktiváljuk, így az beépül a tudatunkba.

Több tanulmány is alátámasztotta, hogy amennyiben gyakran írjuk le a céljainkat, egy idő után azok rögzülnek a tudatalattinkban. Emlékeztek még a tanárok jól bevált fegyelmezési módszerére, amikor büntetésként 50x le kellett írni, hogy nem beszélek csúnyán, vagy éppen tisztelettel bánok az osztálytársaimmal? Ez a módszer is erre épít. Minél többször írsz le valamit, annál erősebben rögzül az elmédben, így idővel azzal a gondolattal összhangban cselekszel majd.

A sikeres emberek szinte folyamatosan a céljaikra gondolnak. Ennek eredményeként pedig folyamatosan és megállíthatatlanul haladnak az irányába. Mi több, nem csak gondolnak rájuk, hanem beszélnek róla, vizualizálják őket, újra és újra leírják, megálmodják mindazt, amit el szeretnének érni. Az agyunk úgy működik, mint egy számítógépes alapszoftver. Amire beprogramozzuk, azon dolgozik megállíthatatlanul. A vizualizáció és az agyi programozás nagyon spirituálisan hangzik. Valójában nem az. Ha szeretnél többet megtudni a hátteréről, akkor kattints ide, átirányítalak egy korábbi, a témával foglalkozó és azt részletesen bemutató cikkemre.

“Azzá válsz, amire a legtöbbször gondolsz.” Earl Nightingale

Az előző részben szó volt róla, hogyan döntsd el, mit akarsz, hogyan merj nagyot álmodni. Vedd elő a korábbi listádat, és vidd végig a következő rövidített, hétlépcsős módszeren. A módszer lényege, hogy részletes tervet készíts arról, hogyan érheted el mindezt – hogy pontosan lásd, milyen eszközökre, tudásra, kapcsolatokra vagy tapasztalatra lesz szükséged ahhoz, hogy elérd a kitűzött célt. A feladat arra késztet, hogy gondolkodj a terveidről – és minél többet gondolsz azokra, annál nagyobb energialöketet kapsz mindezek megvalósítására.

1. Döntsd el, mit akarsz! Amennyiben gondod akad ezzel a ponttal, olvasd át újra a tréning előző bejegyzését, hogy útmutatást és irányvonalat kapj arra vonatkozólag, hogyan tűzz ki célokat, és hogyan fogalmazd meg őket. Fontos, hogy konkrétan megfogalmazd, mi az, amit akarsz, hiszen a következő lépés nem más, mint
2. írd le!
3. Tűzz ki határidőt, aztán ha úgy tetszik, bontsd fel őket mini határidőkre. Oszd fel a határidőt apróbb határidőkre, és határozd el, hogy addig mit akarsz mindenképpen elérni. Ha szeretnéd, készíthetsz hozzá jutalomtáblázatot. A jutalom motivációs erejéről később még lesz szó.
4. Írj fel minden olyan teendőt, ami szükséges, hogy megvalósuljon a célod. Ha például könyvet szeretnél kiadni, írd fel: Címadás, vázlat készítése, tartalomjegyzék előkészítése, nyomdákkal való kapcsolatfelvétel, kiadókeresés, stb. Írj le minden olyan szükséges lépést, vagy elsajátítandó tudást, cselekedetet, amely előfeltétele a célod megvalósulásának.
5. Állíts fel az előző pontokból egy újabb listát, ahol időrendi sorrendbe, valamint fontossági sorrendbe állítod az egyes lépéseket. Akad, hogy az egyik előfeltétele a másiknak, így haladj ilyen sorrendben. Ez lesz majd a te cselekvési terved.
6. Állj neki az első pontnak. Most!
7. Határozd el, hogy minden nap teszel valamit, ami közelebb visz a célodhoz. Ha csak 5 perced van, akkor annyit, ha 1 órád, akkor annyit. Mindegy, mennyi időd van aznap, a lényeg, hogy minden nap gondolkodj a tervedről, építsd be a napi rutinodba a megvalósítását, hogy határozottan és megállítathatatlanul haladj a cél felé. Gondolj rá, beszélj róla, vizualizáld, és vidd végig a cselekvési tervet. A cselekvési terv már félsiker – pontosan látni fogod, hogyan érheted el azt, amire vágysz, valamint azt is, hogy az eddig álomnak tűnő vágy valójában megvalósítható cél, amit elérhetsz.

Kilövésre felkészülni!

Sikerkulcs – I. Merj álmodni!

Thomas Edison, több, mint 11 ezerszer próbálkozott, hogy izzószálat találjon a villanykörtéhez. Az 5 ezredik sikertelen kísérlete után cikket írtak róla, és kinevették. Több, mint 11 ezer sikertelen kísérlet után talált rá a wolframra és hozta létre az első wolframszálas villanykörtét. Ma is ezzel világítunk. Mondd, te vajon érzel magadban kitartást, hogy akár 11 ezerszer próbálkozz, anélkül, hogy feladnád a küzdelmet, hogy megvalósítsd azt, amit akarsz? Ha a válaszod nem, akkor azért, ha pedig a válasz igen, akkor azért ajánlom figyelmedbe a Sikerkulcs című cikksorozatot, amit az eddigi tapasztalataimra, kutatási anyagaimra építek.

 alap_szerk
 

Vannak álmaid? Mi jár a fejedben esténként elalvás előtt? Na és akkor, amikor találkozol valakivel, vagy hallasz valakiről, akinek az életéért mindenedet odaadnád? Játszottál már a gondolattal, hogy milyen életed lenne, ha a legmerészebb vágyaid megvalósulnának? Játszottad már le a fejedben különböző szituációk jeleneteit, átírva azokat, vagy előre vetítve a jövőbe? Szoktál álmodozni? Na és gondoltál már arra, hogy mindez valóság lehet? Hát persze, hogy gondoltál rá! És rögtön az eszedbe is villant a kép, hogy na jó, rendben, hogy erre vágyom, de ez számomra sosem valósulhat meg. Nekem nincsenek meg az eszközeim, a lehetőségeim, ebbe a világba születtem, ahol nincs pénz/tudás/önismeret/megfelelő kapcsolatok és így számomra mindez csak egy álom marad. Így inkább arra törekszel, hogy a jelenlegi helyzetedből hozd ki mindazt, amiről úgy gondolod, még elérhető számodra azokon a határokon belül, amelyeket az élet számodra adott.

Na és ha azt mondom, hogy a jelenlegi helyzetet te hoztad létre? Ha azt mondom, a lehetőségeket saját magadnak teremted, és te döntesz arról, hogy hol vannak a saját határaid és gátlásaid?

Elég logikusan hangzik, és valójában nagyon egyszerű a képlet: Ahhoz, hogy megvalósíts egy álmot, ahhoz kell, hogy legyen egy álmod. Vagyis kizárólagosan akkor haladhatsz a célod felé, ha van célod.

Szívesen említem mindig a navigációs rendszer példáját, ami lényegében egyszerű magyarázata a célok kitűzésének és az álmok fontosságának. A GPS rendszer működése elég egyszerű, és világos. Műhold alapján meghatározza a tartózkodási helyedet, aztán amint beírsz egy célállomást (utcát, várost, házszámot), kijelöli neked azt az útvonalat, amin eljuthatsz odáig. Mire alapoz mindez? Arra az egyszerű tényre, hogy csak akkor működik a funkció, ha tudod, hová tartasz. Az álmok is valahogy így működnek. Hogyan érhetnél oda a célodhoz, ha nincs is konkrétan meghatározott cél?

Minden sikeres ember álmodott. Valamiről, amit meg akart valósítani, valami olyat, amit el akart érni. Anélkül, hogy céljaid és vágyaid lennének, addig nem jelölhető ki az út sem, ahogyan eljuthatsz odáig.

Az emberek csupán 5 százalékának vannak világos céljaik. Világosan, határozottan definiált és konkrét céljaik. Ez már így is nagyon nagy arány – a sikeres emberek mindegyike ebbe az 5 százalékba tartozik. Sajnos az emberek nagy része a véletlen törvénye szerint él: Ha sikereket érnek el, vagy kudarcok érik őket, azt mondják: Hát most pechem volt. Semmiség, csupán a szerencsén múlott. Ez csakis a véletlen műve lehet! Úgy élik le az életüket, hogy azt gondolják, az életüket rajtuk kívülálló erők irányítják, melyek felett nem élveznek irányítást, és az életet nem ők alakítják, csak megtörténik velük, anélkül, hogy bármilyen befolyást gyakorolnának az eredményeikre.

Hogy ebbe a felső 5 százalékba tartozz, nincs más dolgod, mint alkalmaznod néhány jól bevált, már-már játékosnak tűnő gyakorlatot, hogy kikristályosítsd mindazt, amit valójában el szeretnél érni. Válaszd ki a számodra leginkább kézenfekvőt, fogj egy papírt és egy tollat, és írj össze:

– 10 célt, amelyet az elkövetkezendő egy évben el szeretnél érni,
– 30 dolgot, amit meg szeretnél tenni életed során,
– 30 dolgot, amit a birtokodba szeretnél tudni,
– minden olyan dolgot, ahogyan 5 év múlva elképzeled az életedet a munkádra, a kapcsolataidra, a pénzügyi helyzetedre, az egészségedre és az anyagi javaidra vonatkoztatva.
Mindezt úgy írd fel, mintha minden lehetőséged meglenne arra, hogy ezek a célok megvalósuljanak. Tehát gondolkodj határok nélkül, álmodj nagyot, és ne hagyd, hogy az agyad vészjelzője bekapcsoljon, és azt mondja: Ezt úgysem lehet! 

Ha meglenne minden képességed, anyagi feltételed, időbeli és térbeli határtalanságod, a megfelelő képzettséged és tudásod, és biztos lenne, hogy megvalósíthatsz mindent, amit a listádra felírsz, hogyan nézne ki mindez? Azaz ha garanciát kapnál rá, hogy minden felsorolt tétel valóra válik. Ezután vizsgáld meg a listát, és válassz ki egy célt, ami jelenleg a legnagyobb és legpozitívabb változást eredményezné az életedre nézve.

Alkalmazd a “vissza a jövőből” gondolkodást arra a célra vonatkoztatva, amelyről úgy ítélted meg, hogy a legnagyobb pozitív változással lenne a jelenlegi életedre. Ez most úgy hangzik, mint egy gyerekjáték, és még szórakoztató is, ám rendkívül hatásos gyakorlat. Képzeld el magad, hogy már megvalósult. Helyezd magad ebbe a helyzetbe, aztán tekints vissza jelenlegi önmagadra. Milyen lépéseket tettél meg, milyen tetteket hajtottál végre és milyen döntéseket hoztál, hogy elérted azt, amiről álmodtál? Csinálj úgy, mintha a leírt cél már valóság lenne, és mintha már megvalósult volna. Ezekből a lépésekből fog majd kialakulni a te cselekvési terved, amiről majd a következő részekben lesz szó.

Neked mi a legfontosabb jelenlegi célod? Mit tennél meg, amennyiben biztosra vennéd, hogy sikerülhet? Az igazság az, hogy amilyen választ adtál a kérdésre, az már most egy lehetőség számodra. Ez lesz a legfőbb cél, amin mostantól minden nap dolgozhatsz. És ennek a legfőbb célnak a meghatározása a kezdete mindannak, amiről a későbbiekben szó lesz.

Öveket becsatolni! Üdvözöllek az emberiség 5 százalékában!

Hétzárta – Utak önmagamhoz

Gyerekként nagyon jó családban nőttem fel. A szüleim mindig a számukra pozitív irányba tereltek és arra törekedtek, hogy olyan életet biztosítsanak nekem, ahol semmiben nem szenvedek hiányt. Folytonosan arra ösztönöztek, hogy tanuljak, hogy építgessem a jövőmet, hogy korai terveket szőjjek a jövőmre vonatkozóan, és arra tanítottak, hogy mindig helyesen cselekedjek: Helyesen válasszam meg a szabadidős tevékenységeimet, megfelelő időt fordítsak a jövőm építéséra, helyesen döntsek adott helyzetekben és helyesen válasszam meg a barátaimat.

Ahogyan elkezdtem felnőni, idővel rájöttem, hogy ahhoz, hogy tapasztalatokat gyűjtsek és tapasztalatokra építhessem az életemet elengedhetetlennek éreztem, hogy más megvilágításba helyezzem a dolgokat. Nem akartam azokra az osztálytársaimra hasonlítani, akik tapasztalatok híján, a szülői kontroll befolyása alatt élik az életüket. Már igen korán arra törekedtem, hogy önállóan dönthessek az életemről, hogy magam választhassam meg a szabadidős tevékenységeimet, a barátaimat, azt, hogy mit kezdek az életemmel. Ez persze az esetek nagy részében mindig szembement szüleim elvárásaival, és azokkal az értékekkel és elvekkel, amelyeket ők képviseltek, így gyakran születtek konfliktushelyzetek, ahol értékek ütköztek. Idővel rájöttem, hogy az értékek mindenkinek a sajátjai, és egyénenként eltérőek, így nem éreztem szükségét, hogy megmagyarázzam és megpróbáljam meggyőzni a szüleimet azokról az elvekről, amelyeket én képviselek. 

És valahol itt tudatosult bennem egy gátló kényszer, amely megakadályozott addig abban, hogy a saját boldogulásom és boldogságom felé tegyek határozott lépéseket. Úgy éreztem, meg kell magyaráznom önmagamat, a döntéseimet, azt, hogy mit miért teszek, hogy mi iránt miért érdeklődőm, hogy miért döntök és cselekszem úgy, ahogyan az nekem az ideális vagy éppen kézenfekvő.

Állítom, és jelenleg határozottan ragaszkodom ehhez az állításhoz: Ha akkor és ott nem úgy teszek, nem úgy döntök és nem úgy cselekszem, ahogyan azt tettem, akkor most nem tartanék ott, ahol most vagyok. Valószínűleg nem ülnék most a kanapén a laptopon pötyögve, mi több, valószínűleg a Varázsdobozt sem hoztam volna létre, és nem írnám le mindazt, ami aktuálisan foglalkoztat. Valószínűleg nem ebben az országban élnék, nem ezt a pólót viselném, és nem lenne pirosra lakkozva a körmöm. Ami azt illeti, valószínűleg a munkahelyem, a lakásom, a barátaim is mások lennének, és még azt is el tudom képzelni, hogy másféle célok felé haladnék – már ha egyáltalán lennének céljaim.

Korábban céltalanul bolyongtam. A szüleim erőteljes nevelése és ösztönzése valószínűleg pozitív hatást gyakorolt az életemre, és a motivációmra, a kitartásomra, ennek ellenére mégis hiányosnak tartom mindezt. Egyetlen dolgot nem tanítottak meg nekem, ami azt gondolom, nagyon fontos lett volna. Mi több, javaslatot tennék rá, hogy iskolai keretek között is tanítsák ezeket az alapelveket. Ez pedig a célok kitűzésére és megvalósítására való képesség. Sosem tanította meg nekem senki, hogyan tűzzek ki célokat, és valósítsam meg mindazt, amire legbelül vágyom.

Gyerekként folyton azt hallottam, hogy nem tehetjük meg ezt, vagy azt. Hogy nincs pénz, hogy nincs idő, hogy nincs lehetőség, amely számomra mindig azt jelentette, hogy bizonyos határok közé vagyunk szorítva. Nem tehetünk meg olyan dolgokat, amire vágyunk. Hogy nem érhetünk el olyan dolgokat, amiről álmodunk. Gyakori volt a gyermekkoromban az úgysem. Úgysem menne. Úgysem lehet. Úgysem fog sikerülni. Ezzel megtanultam azt, hogy ha valami olyat szeretnék, ami a szülői elvekkel ütközik, netán az általuk felállított határokon kívül esik, az megkapja a lehetetlen jelzőt, így meg sem próbálom.

Sokáig tartott, míg egyáltalán felismertem ezeket a negatív beidegződéseket, vagy ha úgy tetszik, feltételes reflexeket, amelyek azonnal megszólaltatják a vészcsengőt a fejemben, amikor valami olyanba fognék, ami új, vagy ismeretlen számomra. Még akkor is, ha tudom, hogy a fejlődésem és a boldogulásom eszköze lenne.

Sosem hittem el, hogy a destruktív kritika, és az, hogy mit gondolunk magunkról, negatívan is befolyásolhatja az életünket. Egészen addig, amíg meg nem vizsgáltam önmagam és a gyerekkorom. Aztán a tinédzserkorom, végül a jelenlegi életem. Végül néhány nagy igazságot fedeztem fel. Végigvettem a problémám sorát, azokat a gondolatokat, amikor megszólal a fejemben a vészcsengő: Úgysem lehet.

hetzarta_utak_onmagamhoz

A szüleim mindig azt mondogatták, már egészen fiatal koromban is, amikor már részben kialakult a privát életem, hogy a pénz folyton kifolyik a kezeim közül. Folyton ezt mondogatták: Te mindig elköltöd az összes pénzed. Képtelen vagy spórolni. Soha nem lesz elég pénzed, és folyton anyagi gondjaid lesznek. Az utolsó forintodnak is a seggére vágsz! Tudjátok milyen nehéz a mai napig odafigyelnem arra, hogy mikor mire, és mennyit költök? A tudatomban egyszerűen beépült ez a feltételes reflex, és igazságnak könyveltem el mindazt, amit a szüleim oly gyakran hangoztattak. Amikor pénzt kapok, akkor abban a pillanatban beindul ez az automatikus mechanizmus a fejemben, hogy el kell költenem! Aztán amint úgy tekintek rá, mint a jövőm zálogat, rögtön beindul a fejemben a feltételes reflex: Minek is spórolnál, hiszen úgysem menne! Nem tudsz megfogni egy garast sem. Te nem tudsz spórolni. És természetesen azonnal el is költöm a pénzt az utolsó forintig. Ehhez persze hozzátartozik a lelkiismeret furdalás, és a bűntudat kérdése is.

A másik nagy romboló az életemben a destruktív kritika egy következő formája, amely szintén a szüleimtől ered. Már gyerekként rengetegszer mondogatták nekem, hogy türelmetlen, ideges, és dühös vagyok, amely meg is látszik a tetteimen, a cselekedeteimet. Indulatos és idegbajos vagy – mondták oly gyakran. Felnőttként rájöttem, hogy valóban így van. Hamar dühbe gurulok és sokszor olyan szituációkat is idegesen és haragosan kezelek, amelyeket más ember talán nem ennyire. Először azt hittem, valami baj van velem. Adrenalinfüggő vagyok, vagy csupán élvezem a helyzetet, amikor ideges leszek és ennek hangot adhatok. Mivel gyerekként a szüleim véleménye volt számomra az elsődleges, és igazságként fogadtam el mindazt, amit a szüleim mondtak nekem, beépült a tudatomba mindezt. Elhittem magamról, hogy ilyen vagyok, és hogy nem tudok megváltozni, hiszen ez a személyiségem része.

Sokáig a szüleimet hibáztattam azokért a tulajdonságokért, amelyeket belémneveltek. Valójában ez nem így van. Azokat a tulajdonságokat és viselkedésformákat tettem magamévá, amelyeket elhittem, amelyeket igaznak ítéltem el, és fogadtam el magamról, így azokat beengedtem a tudatomba, és engedtem, hogy a részemmé váljanak. A szülők nagy része ezt a fajta destruktív kritikát nem önmagától gyakorolja. Ezt látta ő is a saját szüleitől, illetve az az elv él a köztudatban, hogy ezekkel a negatív kritikákkal befolyásolhatják pozitív irányban a gyermek fejlődését és életét. Fontos lenne a szülőknek tisztában lenniük a destruktív kritika és a minősítés, felcímkézés hosszútávú hatásaival, de ennél még fontosabbnak tartom azt, hogy amennyiben egy ilyen feltételes reflex a részünké vált, felismerjük azt, hogy aztán hatékonyan feloldhassuk mindezeket.

Amikor komolyabban elkezdett foglalkoztatni a téma, rájöttem, hogy ahogyan a destruktív kritika aláásta a személyiségem integritását, és átprogramozta a tudatomat, ugyanúgy át is programozhatom mindezt. Brian Tracy előadásában hallottam ezt a számomra igen nagy jelentőségű mondatot, amit folyton mondogatok magamnak, amikor nehéz helyzetbe kerülök: Korlátlan hatalommal rendelkezem a gondolkodásom felett, amelyet senki és semmi nem befolyásolhat, nincs senki és semmi ráhatással, csupán én magam.

Ekkor kezdett el komolyabban foglalkoztatni a téma, mint az önismeret, az önmegvalósítás, az önprogramozás, az önbecsülés és a siker témája. Elkezdett foglalkoztatni, mit tehetnék annak érdekében, hogy az indulatosságomon változtassak, hogy helyén tudjam kezelni az érzelmeimet és elkezdtem azon gondolkodni, hogyan tudnám megfogni a pénzt, megváltoztatni a negatív berögződéseket. Így jutottam el Brian Tracy és Jack Canfield könyveihez, online tréningeket hallgattam meg és gyakoroltam az agykontrollkutatás és a meditáció és relaxáció kutatásai eredményeit. Így idővel kialakult bennem egy egyszerű kép mindarról, ami alapján az utóbbi pár hónapban elkezdtem élni az életemet. Ezeknek a tapasztalatoknak egy kis részét osztottam meg veletek is az Ugrás! című cikksorozatomban, és már gondolkodom a következő ilyen anyagon, amelyeket egyrészt saját tapasztalataimra alapozva, másrészt a tudományos eredményekre alapozva építem fel.

Nagy problémát látok abban, hogy a gyermekek személyiségfejlődése, a felnőttkori feltételes reflexek megléte és a gátló tényezők mind a tudatalattinkban és a negatív érzelmeinkben gyökereznek. Fontosnak tartom felhívni arra a figyelmet, hogy ezeket a gátakat mi magunk hoztuk létre, és mi magunk vagyunk azok, akik legyőzhetik mindezt.

Nem azok vagyunk, akinek gondoljuk magunkat, hanem akinek gondoljuk magunkat, azok vagyunk. Brian Tracy

Tetszett ez a bejegyzés? Kérlek nyomj egy like-ot a jobb oldalon található Facebook dobozban a blogra, hogy visszajelzést adj számomra, illetve hogy ne maradj le az újabb bejegyzésekről sem!

Ugrás! – Itt az ideje ugrani!

Mi ez? Sokat és sokszor gondolkodtam már azon, hogy mi az oka, hogy míg egyesek magas egzisztenciával, boldog, kiegyensúlyozott kapcsolatokkal, kiváló gyerekekkel, erős pénzügyi háttérrel és megboríthatatlan lelki nyugalommal, harmóniában élik az életüket, addig mások folyamatosan pénzügyi, párkapcsolati, családi és munkahelyi problémákkal küzdenek, így az életük egy végeláthatatlan taposómalom, melyet rendszerint megállíthatatlan panaszáradat követ. Nem lehet, hogy születésünktől fogva el van döntve a sorsunk, ahogy az sem, hogy a kiegyensúlyozott embereknek szerencséje volt. Kutatómunkába kezdtem, és idővel kirajzolódott bennem a kép, hogy hol vannak azok a mérföldkövek, amikor eldől, melyik irányba mozdulunk tovább. Ezeket a tapasztalatokat, a lelki miérteket és hogyanokat osztom meg veled is ebben a cikksorozatban, amelyet a felső menüsorból az Ugrás!-ra kattintva érhetsz el.

Korábban már volt szó az önbecsülésről, a száz százalékos felelősségvállalásról, és arról, hogyan hat ránk a destruktív kritika gyermekkorban, illetve ez hogyan nyilvánul meg a viselkedésünkben és a cselekedeteinkben felnőttként. Valójában személyiségünket 3 fő alkotóelem képezi: A velünk született tulajdonságok, vagyis azok, amelyeket magunkkal hoztunk, amelyeken nem változtathatunk, a szerzett tulajdonságok, amelyeket életünk során a tapasztalataink alapján gyűjtöttünk (ilyen a tudás, a gyakorlat, a rutin, a jártasság, vagy éppen a bölcsesség), illetve a beállítottság. Az szerzett tulajdonságainkat megváltoztathatjuk – ez több, kevesebb időt is igénybe vehet: Tanulhatunk többet, jobban, szerezhetünk még több tapasztalatot, vagy gyakorlottabbá válhatunk az élet különféle területein is. A beállítottságunk viszont akár a pillanat töredéke alatt megváltoztatható, akár pozitív, akár negatív irányban. Amennyiben megtanuljuk pozitív irányba mozdítani a beállítottságunkat, megsokszorozhatjuk a képességeinket és a teljesítményünket is.

A pozitív szellemi beállítottságú emberek többnyira konstruktívan, pozitívan kezelik az egyes helyzeteket, a problémákat, és jellemző rájuk a célorientált magatartás. Nem a problémákkal foglalkoznak, hanem a megoldásra törekszenek. Mindannyian ismerünk olyanokat, akik folyton folyvást csak panaszkodnak, idegeskednek, aggódnak, de soha nem tesznek egyetlen lépést sem abba az irányba, hogy előrelépést tapasztaljanak az ügyben. Ők a problémaorientáltak. A célorientált beállítódás szorosan összefügg a pozitív szellemi beállítottsággal.ű

Hogyan?

A beállítottság az elvárásainkból származik. Azaz az eredménnyel kapcsolatos elvárásaink határozzák meg a szellemi beállítottságunkat. Azt mondják, ha azt várod, hogy valami menni fog, vagy éppen azt, hogy nem fog menni, akkor igazad van. Elvárásaink hitünkből és érzéseinkből származnak. Ezek azok a központi motivációs tényezők, amire az egész programot alapozhatjuk. Korábban már volt szó a hit kérdéséről – hiszen minden, amit hiszünk, a valóságunk részévé válik: Teljesen mindegy, hogy mit gondolunk magunkról, másokról, a teljesítményünkről, a szellemi képességeinkről, az úgy is van – mert ezzel összhangban cselekszünk. Nem azt hisszük, amit látunk, hanem azt látjuk, amit hiszünk. A hitünk és a beállítottságunk lényegében érzelmek, gondolatok, értékek halmaza, amely az eddigi életünk során szerzett tapasztalataink eredménye. És ide vezehethetünk vissza mindent, amiről korábban már szó volt.

A pszichológia nyelvére lefordítva mindezt úgy hívjuk: Énkép. Az énképünk határoz meg mindent, ami velünk történik. Mindent, amit mondunk, amit teszünk, amit érzünk, a döntéseink és cselekedeteink alapját képezi. Az énkép mindig szubjektív: Sosem a realitáson alapszik, hanem azon, amit elhiszünk magunkról, azt, ahogyan tekintünk önmagunkra, a képességeinkre, az intelligenciánkra, stb. Az, hogy mit gondolunk magunkról, az azokon az információkon alapul, amelyet életünk során felvettünk, és igaznak hittünk. Minden, amit elhiszünk magunkról, az valósággá válik, mert azzal összhangban cselekszünk. A sikerorientált beállítottság alapja, hogy felemeljük az énképszintünket.

Miből áll az énkép?

Az énképünknek három lényeges része van: Az énideál, a magunkról alkotott reális kép és az önbecsülés. Az énideál az a személy, akivé válni akarunk. Mindazoknak a tulajdonságoknak és magatartásformáknak az összessége, amire vágyakozunk, amit előnyösnek, vagy éppen követendőnek hiszünk. A magunkról alkotott reális kép az a kép, amit magunkról gondolunk, minden, amit igaznak vélünk a személyiségünkkel kapcsolatban. Az önbecsülés pedig az a lényeges összetevő, amely azt mutatja meg számunkra, hogyan érzünk önmagunk iránt. Az önbecsülés nagyjából a személyiségünk hajtóereje. Mint a számítógép központi programja, vagy a repülőgép hajtóműve, vagy üzemanyaga. Konkrétabban megfogalmazva az önbecsülés azt mutatja meg, hogy mennyire szeretjük önmagunkat. Biztosan hallottad már azt a mondást, hogy senkit nem szerethetünk jobban, mint önmagunkat, vagy nem várhatjuk el senkitől, hogy jobban szeressen bennünket, mint mi önmagunkat. Nos, ez is az önbecsülésre vezethető vissza.

Semelyikőnk nem születik kész énképpel. Amikor megszületünk, nem tudjuk kik vagyunk, mik vagyunk. Életünk első pár évében alakul ki az énképünk, amely azon alapul, hogy a szüleinktől milyen mennyiségű, és milyen minőségű szeretetet kapunk. Ők tanítják meg nekünk, hogy hogyan alakítsuk az értékeinket, a személyiségünket. Az első 3-5 évben fektetjük le azokat az alapokat, amelyek sokszor az egész életünket meghatározzák. Ezért nagyon fontos, hogy a szüleink ezekben a kritikus években nagyon tudatosan neveljenek bennünket, hiszen ezekben az években alakulnak ki bennünk azok az alapkövek, amelyek megalapozzák egész életünket. Pszichológusok bebizonyították, hogy minden pszichózis, neurózis, szellemi betegség alapja az énkép problémáiban gyökeredzik. Felnőttként ha úgy tetszik, kijavíthatjuk ezeket a hibákat. Az alapozás hibáit.

vege_

A gyermek két alapvető tulajdonság hiányában jön a világra: Az első a félelemnélküliség. A gyermek még úgy él az első pár évében, hogy nem ismer lehetetlent. Nem fél semmitől, nem bombázza az agyát negatív megerősítésekkel, miszerint nem tud valamit megcsinálni, vagy nem képes valamire. A másik tulajdonság, amivel a világra jövünk, a gátlások nélküliség. A gyerekek ösztönlények, azt tesznek, amit akarnak. Nincsenek gátlásaik önmagukkal, a világgal szemben, nem gátolják őket negatív tényezők vagy éppen szokások. 

De aztán valaki azt mondta, hogy NEM! A gyermek idővel megtanulja, hogy nem tehet meg bármit, hogy nem teheti azt, amit szeretne, hogy azt kell tennie, amit mások akarnak, és hogy meg kell kérdőjeleznie az önmagába vetett hitét – illetve mindent, amit a szülők mondanak neki, igazságként fogadja el, így ezek a tulajdonságok idővel beépülnek a személyiségébe.

A gyermek főként utánzásos módszerrel tanul. Ha megfigyeltünk már pár éves gyerekeket, akkor látjuk, hogy gyakran hasonló elfoglaltságokat találnak ki, mint amelyekkel a szüleik foglalkoznak. Hasonló játékokat játszanak, azaz másolják mindazt, amit a hozzá legközelebb álló személyektől látnak. A szüleiktől. A gyermek számára a szülő a minden, istenként tekinti őket. A természet törvénye szerint általában a domináns szülő az, akitől a gyermekek tanulnak. Felnőttként észrevehetjük, hogy sok esetben öntudatlanul is ugyanazokat a szavakat mondogatjuk, amelyeket szüleink mondogattak, ugyanúgy vetjük meg az ágyat, vagy főzzük meg az ebédet, mint ahogy az édesanyánktól láttuk. Sőt, még ugyanúgy veszekszünk, viselkedünk, bántunk meg másokat és sértődünk vérig, mint ahogyan azt a szüleinktől láttuk. 

Miért fontos mindezt megérteni? Ahhoz, hogy megváltoztassuk énképünket, az önmagunkról alkotott képünket, fel kell ismernünk, honnan erednek az egyes szokásminták, a negatív beállítódás, a gátló tényező, ami megszólal a fejünkben, amit valami olyanba fogunk, amit eddig még nem próbáltunk. Ha megértjük, mindez honnan ered, megváltoztathatjuk a beállítottságunkat, megkérdőjelezhetjük a hitünket, és átírhatjuk a fejünkben az programozási hibákat, amelyek a részünkké váltak.

“Az élet győzelmei nem mindig azokéi, akik a leggyorsabbak, vagy a legerősebbek. Előbb vagy utóbb az lesz a győztes, aki úgy gondolja, hogy ő győzni képes.” Napoleon Hill

És most itt az ideje, hogy ugorj!

A program korábbi részeit itt találod:

Az alapok (1. szekció)
A program alapja
Negatív szokásminták és az egy helyben toporgás háttere
Döntsd el, mit akarsz! (hogyanok és miértek)
A negatív fantázia és az aggódás, mint önkorlátozó tényező
A belső program
Programozd magad sikeresre!

A célok megvalósítása (2. szekció)
Megvalósítás (I. rész)
Megvalósítás (II. rész)
Megvalósítás (III. rész)
Megvalósítás (IV. rész)

Ugrás! 10. rész – A célok megvalósítása IV. rész

Mi ez? Sokat és sokszor gondolkodtam már azon, hogy mi az oka, hogy míg egyesek magas egzisztenciával, boldog, kiegyensúlyozott kapcsolatokkal, kiváló gyerekekkel, erős pénzügyi háttérrel és megboríthatatlan lelki nyugalommal, harmóniában élik az életüket, addig mások folyamatosan pénzügyi, párkapcsolati, családi és munkahelyi problémákkal küzdenek, így az életük egy végeláthatatlan taposómalom, melyet rendszerint megállíthatatlan panaszáradat követ. Nem lehet, hogy születésünktől fogva el van döntve a sorsunk, ahogy az sem, hogy a kiegyensúlyozott embereknek szerencséje volt. Kutatómunkába kezdtem, és idővel kirajzolódott bennem a kép, hogy hol vannak azok a mérföldkövek, amikor eldől, melyik irányba mozdulunk tovább. Ezeket a tapasztalatokat, a lelki miérteket és hogyanokat osztom meg veled is ebben a cikksorozatban, amelyet a felső menüsorból az Ugrás!-ra kattintva érhetsz el.

Ma eljutunk a célok megvalósításának 12 lépése közül az utolsókig. Eddig átvettük az első 9-et, hát jöjjön most az utolsó három.

A 10. lépés a konkrét, részletes terv elkészítése. Ha már tisztában vagyunk a konkrét célunkkal, azzal, hogy milyen akadályok és gátló tényezők állhatnak az utunkba, illetve azzal is, hogy milyen határidőt tűztünk ki a megvalósításra, akkor itt az ideje mindezek alapján egy részletes, átlátható, világos és konkrét tervvel előrukkolnunk. Tegyük fel a kérdést: Mit kell tennünk annak érdekében, hogy mindezek ismeretében megvalósítsuk a célt? Határozzunk meg egy fontossági és egy időrendi sorrendet egyaránt, aztán hangoljuk össze a kettőt. A legjobb írásban tenni mindezt, hiszen így világosan a szemünk előtt lesz a lépések sorozata.

Jack Canfield A siker alapelvei c. könyvében írt arról a módszerről, amiben a visszafelé való gondolkodást mutatja be. Képzeljük el, hogy a célunk már megvalósult. Aztán haladjunk visszafelé. Mi volt az utolsó lépés, amelyet meg kellett tennünk? És az előtte lévő? Így szépen kibontakoztathatjuk a cél megvalósításának egyes lépéseit időrendi, majd fontossági sorrendben egyaránt.

A gondolattérkép módszere is ideális segítséget nyújthat, amely sokban hasonlít az elmetérképekhez. Középre egy körbe írjuk fel a célt, majd rajzoljunk hozzá sugarakat, a sugarak végére pedig írjuk be mindazokat, amelyek feltétlenül szükségesek a megvalósításhoz. Aztán az egyes mellékköröket is bontsuk részekre, és nézzük meg, mi kell ahhoz, hogy a feltételeket megteremtsük. Ezután már csak egy listát kell felállítanunk róluk, és már meg is volnánk.

A terv készítése azért nagyon fontos, hogy tudjuk, pontosan milyen lépésekben kell haladnunk. Az a tapasztalat, hogy egy cél meghatározása során nehéz konkrétnak lenni, ezért fontos, hogy odafigyeljünk, amikor megfogalmazzuk az irányt, ami felé haladunk. Ezért javasolják, hogy mindig írásban gondolkodjunk – hiszen ahhoz, hogy leírjunk valamit, világosan meg kell azt fogalmaznunk. A tervkészítéssel kapcsolatban is hasonló a helyzet. Amennyiben leírjuk, és pontosan látjuk, milyen cselekvéseket kell végrehajtanunk, sokkal hatékonyabban és célzottabban haladhatunk a megvalósítás felé.

A 11. lépés – és Brian Tracy szerint az egyik legfontosabb pont a megjelenítés. Az agyunk úgy működik, hogy amennyiben valamit elképzelünk, azt valóságnak hiszi – ugyanazokat az idegpályákat aktiváljuk, mint a tényleges cselekvés, vagy a valóságos bekövetkezés alatt. Ennek az a jelentősége, hogy amit az agy valóságként fog fel, arra egyrészt törekszik, másrészt tapasztalatként tekint rá, így a jövőben ezeket a “tapasztalatokat” előhívva segíti az életünket. Ez az a pont, amelyet a spiritualizmus vonzás törvényének nevez. A valóságban viszont nem erről van szó. Egész egyszerűen ha betáplálunk az agyunkba egy információt, akkor az agyunk fáradhatatlanul a megvalósításra törekszik. Egyszerű példával szemléltetve, ha eldöntjük, hogy szeretnénk egy Mercedest vásárolni, és sokat gondolunk rá, idővel azon kapjuk magunkat, hogy az utca megtelik az általunk megálmodott Mercedesekkel. Ilyenkor mondjuk: Ez csak véletlen lehet, vagy éppen micsoda szerencse, hogy pont egy ilyen autó jött ma velem szembe! Valójában a Mercedesek eddig is ott voltak, csak nem figyeltünk fel rájuk. Az agyunk egyszerűen így működik – amennyiben betáplálunk egy adott információt az agyunkba, az agy ennek alapján figyeli a környezetünket – és jelez nekünk. Ahhoz, hogy az információ a tudatunkból a tudatalattinkba kerüljön, fontos a vizualizálás. A témáról részletesebben írtam egy korábbi cikkemben, ide kattintva elérheted.

megvalositas_4_resz

A végső lépésre nem biztos, hogy szükséged lesz, de akadhatnak helyzetek, amikor rosszul mennek a dolgok, csökken a hited, vagy a vágy, esetleg elbizonytalanodsz. Ilyenkor fontos megemlíteni a kitartás és a szilárd elhatározás kérdését. A kitartás lényegében az önmagadba vetett hit fokmérője. Ezt úgy is mondhatnám, hogy ha kezded feladni, valójában a hited csökken arra vonatkozólag, hogy képes vagy az adott cél elérésére. Ilyenkor érdemes visszaolvasnod a korábban említett jutalomtáblázatot, számbavenni az eddig elért sikereidet, valamint önmotivációs módszereket alkalmazni arra, hogy újra megerősítsd magadban a hitet. Ehhez a ponthoz természetesen sorra veheted a vizualizációs technikákat, vagy a progresszív relaxációt is segítségül hívhatod, amiről később még lesz szó a sorozat további részeiben.

Tetszett ez a bejegyzés? Kérlek nyomj egy like-ot a jobb oldalon található Facebook dobozban a blogra, hogy ne maradj le a legfrissebb bejegyzésekről sem!

Ugrás! 9. rész – Programozd magad sikeresre!

Mi ez? Sokat és sokszor gondolkodtam már azon, hogy mi az oka, hogy míg egyesek magas egzisztenciával, boldog, kiegyensúlyozott kapcsolatokkal, kiváló gyerekekkel, erős pénzügyi háttérrel és megboríthatatlan lelki nyugalommal, harmóniában élik az életüket, addig mások folyamatosan pénzügyi, párkapcsolati, családi és munkahelyi problémákkal küzdenek, így az életük egy végeláthatatlan taposómalom, melyet rendszerint megállíthatatlan panaszáradat követ. Nem lehet, hogy születésünktől fogva el van döntve a sorsunk, ahogy az sem, hogy a kiegyensúlyozott embereknek szerencséje volt. Kutatómunkába kezdtem, és idővel kirajzolódott bennem a kép, hogy hol vannak azok a mérföldkövek, amikor eldől, melyik irányba mozdulunk tovább. Ezeket a tapasztalatokat, a lelki miérteket és hogyanokat osztom meg veled is ebben a cikksorozatban, amelyet a felső menüsorból az Ugrás!-ra kattintva érhetsz el.

Az egyik legnagyobb felfedezés a témában, ami egyben az egyik kedvenc mottómmá is vált, az, hogy minden, amit elértünk és amit a jövőben elérünk, az nem más, mint az agyunkban végbemenő folyamatok eredménye. Ma arról lesz szó, hogyan programozhatjuk át magunkat úgy, hogy a céljaink felé vigyen bennünket az agyunk belső mechanizmusa, megszabaduljunk a feltételes reflexektől, és átalakítsuk a hitünket.

Ha már a hitnél tartunk… A hitünk alakítja a valóságunkat. A külső körülményeinknek mindig van egy belső megfelelője – azaz ahogyan már korábban is volt róla szó, mindig a belső világunk alakítja a külső környezetünket. Csak hogy egy példával támasszam alá, nem véletlen, hogy most éppen abban a fotelben ülünk, amiben ülünk. Mi választottuk, mi tettük oda, ahová, a mi gondolkodásunk, ízlésünk és fantáziánk hozta létre a döntést, azaz azt az állapotot, ahol most az a fotel áll. Összefoglalva úgy lehetne megfogalmazni, hogy nem azt hisszük, amit látunk, hanem azt látjuk, amit hiszünk.

Minden változás az énképünkben bekövetkezett változások eredménye, ez alakítja a hitünket, az érzéseinket, a döntéseinket, így a cselekedeteinket és a külső világunkat is. Azért nagyon nehéz megváltoztatni a hitünket, mert általában ez az, amihez a legjobban ragaszkodunk. Érdemes feltenni magadnak a kérdést, hogy vajon az, amiben hiszel, a meggyőződésed valóban a te céljaidat és a te boldogságodat szolgálja? Tipikus példája az esetnek (Brian Tracy szemináriumából hozom a példát) a politika. Ha egy politikai párt tagjait ostobának tartjuk, vagy elítéljük a politikájukat, akkor meggyőződésünk, hogy mindenki, aki a párt tagja, vagy aki szimpatizáns, az ostoba. Teljesen mindegy, hogy az adott személy mennyire intelligens, toleráns, őszinte, jóindulatú, vagy vicces, ostobának fogjuk tartani, hiszen ez a meggyőződésünk.

Ha képesek vagyunk megkérdőjelezni a hitünket, az az első lépés ahhoz, hogy megváltoztassuk az önképünket. Életünk során folyamatosan változunk, fejlődünk, formálódunk, alakulunk, és a külső hatások, a minket ért események ezeket a változásokat kisebb-nagyobb mértékben befolyásolják. Oly módon teszik ezt, hogy minden hatással van ránk, amire sokat gondolunk, amin rágódunk, ami a fejünkben jár. Mindig abba az irányba haladunk, amire akkor a legintenzívebben gondolunk. Ahhoz, hogy énképünket megváltoztassuk, ezáltal pedig a hitünket és a meggyőződésünket is formáljuk, a gondolatainkat kell megváltoztatnunk. Ehhez elengedhetetlen, hogy pontosan meghatározzuk, mit akarunk, így gondolatainkat is abba az irányba tudjuk majd terelni.

Hogy a belső világunkat megváltoztassuk, nem egy könnyű feladat. Ennek két fő oka van. Az egyik, amit úgy hívunk, homeosztázis, hétköznapibb nyelven az állandóságra való törekvés. Ez az, amikor félünk elhagyni a komfortzónánkat, amikor ragaszkodunk a kényelemhez, ahhoz, hogy nem kell fontosabb döntéseket meghoznunk, nem kell olyan dolgokat tennünk, amit még nem próbáltunk, vagy ami kívül esik a saját határainkon. Ez a fajta viselkedés görcsössé és rugalmatlanná teszi a gondolkodásunkat, végletesek leszünk, határok között mozgunk – melyeket mi állítunk fel magunknak -, így megakadályozzuk önmagunkat a fejlődésben és a haladásban.

A másik oka annak, hogy nem érezzük magunkat képesnek a változásra, az a pszichoklerózis, amely lényegében a magatartásunk megmerevedésre. Ez valamiképpen hasonlít a homeosztázishoz, lényegében azt jelenti, hogy az elképzelésünkhöz, a véleményünkhöz mereven ragaszkodunk, semmi áron nem vagyok hajlandóak azt megváltoztatni, még akkor sem, ha legbelül már nem értünk teljesen egyet, vagy akár pont az ellenkezőjére változott a meggyőződésünk a témával kapcsolatban. Ezek azok a viselkedésformák, amikor valaki megszállott, hajthatatlan, képtelenség meggyőzni bármilyen észérvvel, hiszen hajlandóságot sem mutat arra, hogy megváltoztassa a meggyőződését.

alap

A témába illik néhány lelki törvény, amiről érdemes beszélnünk. Ezek a törvények úgy működnek, mint a gravitáció – mindegy, hogy hiszünk-e benne, vagy sem, egyetértünk vele, vagy cáfoljuk azt, a tény, hogy van, létezik, működik, és befolyással van ránk.

A szokás törvénye kimondja, hogy ha nincs meg bennünk a határozott döntéskészség arra vonatkozóan, hogy változtassunk a hitünkön, a meggyőződésünkön, vagy egyszerűen az életünkön, akkor megragadunk abban a helyzetben, amiben vagyunk – akkor is, ha ez nekünk nem jó, ez nem tetszik, vagy hátrányos hatással van ránk. Azaz amíg nem teszünk semmit, addig nem is fog változni semmi. A témához szorosan kapcsolódik az a felismerés, hogy a tetteink és cselekedeteink 95 százalékát szokásból tesszük. Az a nem mindegy, hogy ezek milyen szokások.

Az érzelem törvénye azt jelenti, hogy (és ez már nem egy friss tény), hogy az ember szinte 100 százalékban emocionális lény. Azaz a döntéseinket és a tetteinket minden esetben az érzelmeink befolyásolják, azaz érzelmi alapúak. Ahhoz, hogy helyesen döntsünk, hogy a jó irányba haladjunk, fel kell ismernünk, hogy milyen érzelmi alapok befolyásolják a döntéseinket. Folyamatos küzdelemben él bennünk a félelem és a vágy, amely egész életünket meghatározza. A félelem mindig visszatart, a vágy pedig előrevisz. Ha képesek vagyunk a figyelmünket és a gondolatainkat a vágyainkra összpontosítani, akkor megalapozhatjuk azt, hogy a céljaink felé haladjunk. Többször volt szó arról, hogy az agyunk érdemben egyszerre csak egy gondolattal tud foglalkozni. Egyszerűen ne engedjük meg a tudatunknak, hogy a félelemről fantáziáljon! Üssük ki egy pozitív, megerősítő gondolattal, egy képpel arról, amit el akarunk érni, így a vágyaink nyomják majd többet a latban. Az érzelem törvényéhez kapcsolódik szorosan az a gondolat, miszerint hajlamosak vagyunk mindig azzal foglalkozni, azon gondolkodni, amitől félünk, vagy amiért aggódunk. Így a tudatunkat lényegében beprogramozzuk arra, hogy a vágyak helyett a félelmeinkre összpontosítson, ezzel megkeserítve a saját életünket.

Gondolj csak bele, milyen az, amikor nagyon idegeskedsz valami miatt – feszült vagy, aggódsz, egyfolytában ezen gondolkodsz, beszélsz róla, fantáziálsz a negatív kimenetelről. Aztán nekiállsz valaminek – takarítani, telefonálni, főzni, vagy megnézel egy filmet. Teljesen lefoglal az, amit csinálsz, így egy időre teljesen elfelejted azt, ami miatt feszült vagy. Aztán idővel eszedbe jut: Jaj, már vagy 1 órája nem aggódtam ez és ez miatt, most újra aggódnom kell – aztán visszahelyezed a tudatodba a félelmed tárgyát, és tovább kínzod magad. Ez egészen addig megy tovább, amíg a félelmed tárgya valamilyen módon meg nem szűnik, de addigra szinte teljesen biztos, hogy lesz valami más, ami miatt folyton idegeskedhetsz.

Ezzel a példával azt akartam szemléltetni, hogy a negatív érzelmeket, a félelmet tulajdonképpen mi gyártjuk önmagunknak. Mi vagyunk a gondolataink egyedüli irányítói, így azt is meghatározhatjuk, hogy mi az, ami a fejünkben jár. Tehát ha idegesek, feszültek vagyunk, az kizárólag a mi döntésünk eredménye – ahogy az is, ha a vágyainkra, a céljainkra összpontosítunk, ezzel elősegítve a fejlődésünket, a haladást afelé, amit el szeretnénk érni.

Az élet győzelmei nem mindig azokéi, akik a leggyorsabbak, vagy a legerősebbek. Előbb vagy utóbb az lesz a győztes, aki úgy gondolja, hogy ő győzni képes. (Napoleon Hill)

A program korábbi részei (navigációs menü)
1. rész – A program alapja
2. rész – Negatív szokásminták és az egy helyben toporgás háttere
3. rész – Döntsd el, mit akarsz! (hogyanok és miértek)
4. rész – Megvalósítás (I. rész)
5. rész – A negatív fantázia és az aggódás, mint önkorlátozó tényező
6. rész – Megvalósítás (II. rész)
7. rész – A belső program
8. rész – Megvalósítás (III. rész)

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!